Móricz Zsigmond – Holics Janka (1904-10-20)

  Kedves ángyom !  

    diktál:  

  Egy csomó fontos dolgot kell hivatalosan bejelentenem, azonban ha magam kezébe veszem a tollat, rögtön ő lesz az uralkodó osztán kénye-kedve szerint száguldoz a papiron, én fontos dolgaim pedétiglen maradnak az "elfelejtettem" lomok tárházában. Ezért megragadom az alkalmat, hogy legmagasabb felügyelet alatt és legszakavatottabb, legügyesebb, legszebb irásu, legkomolyabb és legszebb titkárom (ki előtt titkom t. i. nincs, vagy ha van, arról neki sejtelme sincs) alkalmi segitségével kijelentsem, megjelentsem, bejelentsem

[törölt]

« , »

a következőket:  

  Hódolóim tábora csak ugy nyüzsög a lelkesedéstől, hogy hódolatuk által kitüntetett tiszteltjök lakást előpénzelt; – mint ezt tisztelettel műmellékelt dolgok mutatják: a. egy dicshimnusz, mely szereztetett maga megmondja miért és kinek; b. egy levél, kit az a bizonyos pap irt, kit én Börvejinek tituláltam, s kit Nagysád annakidején véletlenül Tyukodinak értett; c. ez bemutatja magát

[törölt]

« , »

külön magyarázat nélkül is, lévén egy nagyon komoly, tisztességtudó és rendszerető úriember, kinek is általam az lett válaszolva, hogy tiszta szivből kivánom, hogy minél előbb vissza küldhessem ugyanezt neki másolatban az én becses, kecses aláirásommal ellátva.  

  Németország legnagyobb irói, forradalomban tépik egymás haját, hogy műveim apróbb gyöngyeit melyikük ültethesse át honjuk

[törölt]

« , »

nekem nagyon német nyelvére. Mig ők dulakodnak, egy  . nevü uriember ügyesen, sikkesen, sebesen, helyesen, nemesen, csendesen, stréberesen, pénztelen, hittelen, magyartelen felszólit: "engedném meg, hogy apróbb tárczáim közül nehányat németre fordithasson és német lapokban közölhessen." Megengedtem.  

  Most, végzett dolgaim után izgatottan fetrengek a dikón. Nyugtalan vagyok. S van erre nagy ok. Harmincz nap van hátra.  

    diktál:  

  A feje az   lábán, a lába a padlás körül jár, közbe-közbe rugdos, mint 6 hetes korába, visongat, mint 6 hetes korában, nagyon nyügös, – mi az? Olyan izgatott, hogy ha igy tart, 30 nap mulva vizes lepedőbe .  

  Édes lelkem, aranyos  !  

  Csakugyan nem tudok semmit se csinálni. S mikor azt mondom, hogy nem tudok szerelmes levelet irni az azt jelenti hogy izgatott s fizikailag is lázas állapotomban, ha tollat veszek kezembe igyekszem rögtön nyugodt, száraz és prózai lenni.  

  Holnap, azt hiszem hogy elküldhetem az okmányaimat, – ma még nem kaptam meg. Jöjjön már édes! Jöjjön. Odáig semmit sem dolgozom, pedig tömérdek a dolgom. Kérdezi  , – mit fogtok ti csinálni, hiszen nem dolgozol te egy pár hónapig semmit.  

  – Dehogy nem  ! Muszály lesz, mert nem lesz mit enni.  

  – Ugy, hát akkor szinte áldás már, hogy semmid sincsen.  

  – Bizony ha volna egy pár ezer forintom, egy pár évig nem nagyon törném magam…  

  Ma reggel kaptam meg Vasárnap irott levelét. Bizony én is vegyes érzelmekkel olvastam. A   levele nem volt örvendetes én rám nézve sem. De azért mert Magának én édes szentem rosz órát szerzett. Én tudom, hogy vagy naivság, vagy öncsalódás az náluk, mikor azt állitják hogy semmit sem tudtak "a mi ügyünkről' Hisz teljesen az ö szemük előtt folyt le az egész. Nagyon jól emlékszem, mikor Az Ujsághoz[PIM] jutottam, –  . néni szavára: "És el is venné  !" Ezt akkor ő magának vallotta be, –   pedig   mondta nem régen ezt:  

  – Tudtam biz én a legelső naptól, hogy ez lesz a vége, mert  , tán még mikor a legelső bálon találkoztak, akkor azt mondta másnap  , hogy:   3 esztendeig is elvárnék. El is várt.  

  Erre én azt véltem, hogy nem valószínű, hogy Maga ezt mondta volna akkor ugye édesem? De egy bizonyos belöle, az hogy sem  , sem  . néninek egyáltalán nem volt váratlan dolog "a mi ügyünk" kibonyolódása.  

  Meg aztán én nagyon jól ismerem az embereket, tudom, hogy milyen szemmel lehetett csak nézni és elnézni egy fiatalembernek naponkénti látogatását, bizalmas együttülését éjfélig tartó suttogását stb. stb. S bizonyos vagyok benne, hogy a legelső napon számot vetettek azzal, mi lesz?  

  A mi pedig azt illeti, hogy "  sokat elmulasztott…" ez is igen furcsa vád sőt kicsinylő támadás. Mit mulasztott  ? Azt hogy nem keresett fenn valahol egy 400 állást, a hol beletemesse magát a legmonotonabb és neki nem valóbb falusi tanitónéskodóbb életbe s aztán találjon egy olyan másik tanitót a ki a néniknek talán tetszett volna, de a maga szivének nem felelt volna meg ezredrésznyire, mint a kit igy talált. Mert nincs, nincs a földön másik sziv a ki ugy szeresse, ugy szerette volna magát, mint én, – és nincs a ki

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

ugy igyekezett volna boldoggá tenni magát, mint én. Nem még akkor sem, ha egész palotát rendezett volna be magának s nem egy szegény alkovos szobát! S ha a szüleinek, nagymamájának, nénijének magával az a czéljuk, hogy maga boldog legyen és megelégedett akkor áldaniok kellene azt a két esztendőt, a mit idefent "elhenyéltünk", mert a legnagyobb életboldogság alapját raktuk le mi, itt vivódva, szenvedve, és epekedve egymásért.  

  De ő nekik szegényeknek egészen más gondolataik vannak. Ök magukra gondolnak s nekiek az én velem való viszonyukra. Szegény embernek látnak a kitöl ök sokat nem remélhetnek, s olyan lelkünek, a kitől sohasem várhatják, hogy utánok futkosson, nekik hizelegjen

[törölt]

« , »

– Pedig én rokonszenvezem velük s jobban szeretem öket hibáikkal és erényeikkel együtt, mint a menyire hittem volna valaha, hogy idegeneket megszeressek. Én öket rokonaimnak ismerem el, – de én vérszerinti rokonaim után sem szoktam törlészkedni. Pedig, bizonyosak lehetnek hogy ha szükségük van rá áldozatokra is kész vagyok értük, – hiszen nagy jótéteményt kapok tölök, az én  ! ismerem kötelességemet, hogy tartozom nekik érte, – érted!  

  Az a baj én édesem, hogy ök magát nem értik, nem érthetik, nem fogják megérteni soha. Nekik a bizalomból bizalmaskodást, szivességből hizelkedést, hálából meghunyászkodást kellene alakitani, hogy ök megelégedjenek.  

  De azért legyünk csak mi együtt, közös örömök és közös bánatok, czélok osztályosai; magunk erejéböl élők, tehát velük egyenranguak, – nem lesz nekik anyi bajok velünk. Maga édes angyalom oly tapintatosan, figyelmesen és pompásan tudja fenn tartani majd a jó viszonyt s az egyenlö szinvonalat, hogy én nem félek tőle, hogy valaha valakivel ilyen fajta bajunk legyen többet.  

  És igen! nem lesz idegen befolyás az életünkre, sehonnan. Nem is lehet, mert a mi életünk nem a hétköznapi viszonyok között élő emberek élete. És mi magunk sem vagyunk hétköznapi emberek. Ugye nem? – Az a nyárspolgári élet! Igenis mi nem fogunk azt élni, mert én nem elégszem be a sablonos méretekkel. Én a boldogságból is, a fájdalomból is nagyobb summákra vagyok berendezve mint más. Ha anyagi tekintetben kis lakásunk, bizalmas meleg kis fészkünk emlékeztet is majd felületes látogatót a nyárspolgári korlátolt tanyákra, – mi az igazi szellemi nagyurak boldogságában fogunk élni.  

  Különben mi az a nyárspolgár? Ezt a szót maga ismerhette meg, a fogalommal együtt. Ez nem magyar osztály, hanem német. Nálunk nincsenek nyárs polgárok. Azzal vele jár az anyagi, erkölcsi és szellemi korlátoltság; a kis hivatalnokok értéktelen jellemvonásai, a sablonos élet unalmas szürkesége. Én nem vagyok szürke veréb, és nagyon rosszul érzem magam a fád, szellemtelen kis körben. – És te így vagy én édes angyalom. Nem a "nyárspolgári" szürkeségbe vágysz te lelkem, hanem a millió bajjal terhes életböl a nyugalmas, az édes otthonba.  

  És az meg lesz. És ha gimn. tanulók iskolai dolgozata helyett valami egyébb férfi-foglalkozás apró örömeit fogjuk is érezni és élvezni, – de bizonyosan örömökkel és boldog vigsággal telt napokat érünk!  

  Ezért gyere édes! Gyere. Olyan sóvárogva, olyan kimondhatatlanul várlak. A ki bizalmas pillanatban lát, szinte elszörnyed, mint veszedelmes állapottól a türelmetlen izgatottságomtól.  

  Erzsébet napjára ki lehet vinni az esküvöt. Ugye jössz szentem, örömem, boldogságom?  

  Akkorra rendbe lesz a kis lakás.  

   

  De addig is gyere! És ird meg, mikor jösz. Nem is gondolod, milyen sokan és milyen nagyon várnak! A , a  , meg az  , meg – nomeg én is, persze én külön vagyok már tőlük… Ma számították, hogy ha eljönnek tizen látogatóba, – hova ülnek nálunk. Akkor eszébe jut, hogy nem 10-en, csak kilenczen jönnek, mert hisz én már ott leszek! Igen sokat foglalkoznak veled!  

  Óh mennyivel könyebb lesz az élet; a munka, és a bánat. Még szegény kis   siratása is… Ugy megtetszett az alakja, jelleme, hogy ha valami történetet tudnék róla, most megörökiteném egy szerény kis emlékkel a nevét… Ha ugyan tudnék most irni…  

  Meg azok a kimagyarázkodások, a rosszul olvasott, vagy nem értett sorok, helyre igazitása, – a mit csak szóval lehet elvégezni. Vagy akkor már nem kell majd irás magyarázattal foglalkozni? Annál jobb!  

  És most még egyszer, és ugy látszik, még vagy harminczszor kérem, esdve kérem édes, hogy jöjjön. Minél előbb. Azazhogy nov 19-én.  

  S végre csókolom! Csókolom! Csókolom az ajkát, azt a szerelmes kéjben vonagló édes áldott ajkat sirig szerető .