Holics Janka – Móricz Zsigmond (1904-10-16)

  , 1904. okt. 16.  

  Édes  !  

  Tegnap, szombaton kaptam azt a levelét, amelyikben irja, hogy   már csaknem egészen jól van. Hála Istennek!  

  Tegnap sok levelet kaptam,   is írt és ez volt a legszomorúbb, illetve csak ez volt a szomorú. Kétségbe van esve   miatt és rám is kiterjed a neheztelése. Még mindig nem tudják megbocsáatni, hogy én olyan idegen és bizalmatlan voltam velük szemben "a mi ügyünkben." Bizony,   2 év alatt sokat elmulasztott, elhenyélt, ilyesmit ír. És hogy maga is olyan idegen velük szemben illetve nem sokba veszi őket, ilyest is ír.  

  Óh csak már együtt lennénk, hogy már együtt szidnának, nem így külön. De remélem, hogy nem adnak majd okot a haragra, úgy-e? Pedig nem lesz senkinek befolyása mi ránk, ami életünkbe és dolgainkba senkinek sem lesz

befolyása

[bizonytalan olvasat]

, legfölebb jó tanácscsal. Ugye-?   úgy jellemezett, hogy makacs és könnyen befolyásolható vagyok hát megmutatom, hogy legalább részben, helytelen az emberismerete. De majd elválik. –  

  Tegnap   kaptam levelet. De szeretnék ilyent magával együtt olvasni és élvezni.   2 hónap óta asszony és mint irja, nagyon boldog. Sok érdekeset ir. Mondja meg Boriskának édes, azt is, hogy   egy tanárnak a felesége, dr.  , akivel együtt kacag a nebulók dolgozatain javítás közben, – de nem ez a fontos, hanem azt mondja meg, hogy szegény kis   e tavaszszal tüdősorvadásban meghalt. Engem nagyon megrendített ez a váratlan, hihetetlen nagyon nagyon fájdalmas hír. I-ső éves koromban ez volt az én legkedvesebb barátnőm és tanulótársam. Együtt tanultunk legtöbbnyire mi ketten, és ennek örültünk legjobban, ha   közénk jött, már nem tudtunk tanulni,   akkor még ritkábban volt velünk. Aztán a kis   (ez volt a vulgója) a következő évben bentlakó lett és így mi is kevesebbet voltunk együtt, bár ott bent is az intéz

[törölt]

« é »

tben velem tanult, a mikor én ott voltam. Szóval engem igen kedves emlékek fűznek hozzá. Még írt nekem egy szellemességtől sziporkázó levelet, a mire én rendes szokásom szerint nem válaszoltam. Azóta nem tudtam róla semmit. Az első hir, amit azóta hallottam felőle ez a végtelenűl fájdalmas gyászhír. – Azt a levélkéjét majd elolvassuk egyszer. Szegény, szegény kis lány! Ha Jeszenszkyvel találkozik, említse csak neki  , mit szól rá. Ez volt az, aki vele látatlanúl ansichtokon levelezett egy vakáción keresztűl.  

  El tudja-e képzelni, át tudja-e érezni, hogy hatott ez rám. Hogy ez a szép kis lány nincs többé! Hogy tudott szúrni azzal az örökké mozgő kis nyelvével. Olyan törékeny, arányos, karcsu kis teremtés volt! Nagyon csinos, ha beszélt és mosolygott. Nem nevetett hangosan, de mindig mosolygott, mindig. És mindig gúnyosan, csipkedve beszélt – már akivel! – nagyon nagyon gyors és okos gondolkodásu volt. Engem szeretett, ezt onnan tudom, hogy engem nem gunyolt soha és velem szeretett a legjobban tanulni; még akkor is velem tanult, mikor bentlakó volt. És írt is nekem, pedig én nem kerestem fel mióta az intézetben elváltunk. A bátyja theologiai tanár, ott lakott ő egy évig nála, ott töltöttem én vele annyi felejthetetlen órát. Szegény kis  ! És ez az   olyan hidegen, ridegen ír róla, egyszerűen, hogy meghalt. Hisz nem is szerette ő   soha, sőt nem állhatta ki. Pedig   nagyon furakodott közénk.  

  De én mennyit irok olyant, ami magát nem igen érdekelheti, de ha beszélhetnék magával, most annyit kéne hallgatnia, annyi édes, bájos emléket  . Magát érdekelné, mert velem függ össze. És az a kis lány olyan "édes" teremtés volt. Hogy is lehet, hogy az a kis ördög nem szól már többé, hogy ez eltünt örökre. – Én is azt mondom, imádkozom: Áldás és béke nyugvó poraira. – Pedig hogy vártam az 5 éves találkozót, hogy kibeszélhessem magam vele. De róla beszélni fogok. A "kis  ," mindenki így hivta, még a tanítónők is. Ő volt a rajz és festő művész köztünk.  

  Ma délelőtt voltam a templomban, olyan jól esett már templomban lenni. Délután vendégeink voltak . – Nálunk semmi ujság, minden a régiben van.  

  A Péczely cikket olvastam. Úgy várom most Az Ujságot[PIM], mindegyikben szeretnék valamit látni. De nem mindenik jut a kezemhez. A Petőfit várom, lesem most. Már tán megjelent. A Magyar Szóhoz[PIM] itt nem igen juthatok. És miről ír maga édes, amit el akar küldeni, vagy mit. Nem értem. Valami dicshimnuszt emleget. Hát hiába várom? Küldje hát már. Mi lehet az? Valami irás? Persze, más nem lehet, de nem sejtem még sem, mi lehet. (Most vasárnap este van, ¹ ₄ 10 óra.)  

  Ezt sem értem: …"irtam magához szerelmes levelet, de nem magának, hanem egy jóakarómnak." Úgy-e ezt absurdum érteni? Magyarázza meg édes, de komolyan akarom. –  

  És ilyet is ír: – most nem tudok szerelmes levelet írni. – Hát ez a koszorúja minden eddigi mondásainak. De édes, hisz nem köti szerződés velem szemben arra, hogy maga szerelmes levelet

[törölt]

« irj »

köteles nekem írni. Vagy én tán követeltem ezt magától? Hisz maga nincs kötelezve szerelmes levelek írására. És én köszönöm szépen ezt a szerelmes levelet, amelyiknek ilyen elhatározással ülnek neki; – most szerelmes levelet kell irnom, fogok is. Én mindig ilyenfélét határoztam el, (ha határoztam) mielőtt magának írtam: Aztán tartózkodj, nem szabad nagyon kikiabálnod, hogy halálosan szerelmes vagy, hogy nem tudnál anélkül élni; ne légy imelygős és légy tartózkodó, adjad a bankot, légy hidegvérű és elegáns, stb. stb. és mindig az lett a vége, hogy elragadott az indulat (sok levelet küldtem én úgy magának, hogy a kályhatüze volt a kézbesítő és közvetítő) és hogy lett belőle szerelmi vallomás, – pedig comme il faut lány csak büszke és hideg és érzéketlen lehet. Aki nem ilyen, az nem comme il faut. Erre a néni tanított, akitől annyit hallgattam, hogy  , maga egy comme il faut lány. (Pedig maga tudja, hogy milyen voltam) Eleinte megjedtem tőle, hogy ez milyen lehet, de mikor a franciát is tanulni kezdtem, derengeni kezdtett az én agyamban is. – Óh hogyne, én mindig comme il faut vagyok! és voltam! Lehet, hogy a néni a 3-ik év végén már nem hangoztatta annyit ezt, arra már nem emlékszem, de eleinte sokszor mondta, mert én is megtanultam tőle ezt a szót. Oh, akkor, még   nagy szüksége volt arra, hogy egy comme il faut lánynyal beszélgessen, hogy belegyakorolja magát valamennyire a hölgyekkeli társaságba.  

  De hogy jutnak nekem most ilyenek az eszembe? Most mindig , az intézet, a lányok vannak eszemben szegény kis   révén.  

  És nem sírnék most már a felett, amit magának egyszer sírva mondtam el. Hiszi-e, hogy teljes büszkeséggel és magammal tökéletesen megelégedve gondolok egész és igazán kár lenne minden kis mozzanatért, ami a megtörténtből meg nem történtté válna.  

  Engem a tanáraim és társnőim soha sem felejtenek el mint ahogy én már többeknek az arcára sem emlékszem. – Pedig az olyan nagy dolog volt, amibe nemcsak a testem, a lelkem is belebetegedett. Illetve fordítva, nemcsak a lelkem, még a testem is.  

  És édes, én mindent elviselek, – mindent! – Azért mondom most is, hogy maga most már nemcsak engem, a családot is ismerve, gondolja meg most, míg nem késő, gondolja meg, nem leszek-e én akadáya a maga célhoz jutásának. Édes! Mindent elviselek, csak azt az egyet nem, hogy maga megszokjon, vagy hogy csalódjon bennem. Pedig úgy hiszem, most maga sokkal többnek, értékesebbnek lát, mint ami vagyok, annál nagyobb lesz a földre esés. És ha maga leesik, engem üt agyon. – Mert az én ideálom a nyugodt békés tisztességes és amennyire lehet gondtalan, kicsiny igényű nyárspolgári élet. Csak ha így nem lehet, csak akkor extra.