Móricz Zsigmond – Holics Janka (1904-09-25)

  , 1904. szept. 25.  

  Szeretnék válaszolni magának, de nem tudok. Nem lehet nekem arra válaszolni, míg maga   nem ismeri. És míg jól nem ismeri.  

  Sértsenek engem akárhogy, azon talán még soha se jöttem indulatba, sértsék a családom bármelyik tagját azon sem indulok fel; – ha   bátyámat sértenék, azt nem tűrném, – de ha   sértik, az szíven talál és mint a sértett vadkan… úgy viselem utána magam.  

  Mert sohasem ismertem nálánál finomabb lelkű és családjáért hősiesebben és nemesebben önfeláldozó nőt, akiről csak   tollával lehetne írni. Olyan nemes érzelmekben nem neveltek családot, mint ő minket. Ha gazdag volna, grófnő, vagy csak olyan helyzetű is, hogy ne kellene testi munkát végeznie, ne kellene tíz ember egyetlen, mindent végző örökös szolgájának lennie, – akkor első pillantásra lesugároznék róla az a szinte emberfeletti jóság, – az a szokatlan nemes lélek, ami egy millió, húsz millió asszony közül csak egyben van meg. Értékesebb ő, mint az összes férfiak és nők, akik születtek és meghaltak és akik éltek a mi családunkban valaha.  

  És ha látná, ha tudná, milyen gyönge, törékeny, betegségre hajlandó. Milyen érzékeny minden iránt…  

  És ha látta volna, hogy mikor elmentem, milyen boldogan mentem el hazulról, hogy – beszéltünk róla, – hogy ő most milyen jól érzi magát (a múlt héten pár éjjel fejgörcsei voltak, azelőtt pedig állandóan gyenge volt, csakhogy nem feküdt) – s ha látta volna, hogy mikor hazajöttem, tönkretéve és halálos sápadtan találom (s alig tudtam kivenni a történetet). S hogy akkor éjjel nem aludt, az izgatottságtól visszajöttek a görcsei, másnap egész nap olyan beteg volt, hogy alig bírt élni, – s mégis maga cipelte el a kenyeret a pékhez, nem is tudtam róla pedig itthon voltam – le is feküdt utápa s mikor másnap bejött  , ki akkor szintén betegségből kelt fel, megijedve kérdezte:  

  – Mi baja? Beteg? Nagyon rosszul néz ki!…  

  – Már jobban vagyok…  

  Ha mindezt látta volna s szívének legfájóbb érzésével érezte volna, akkor nem írná ezt, édes, tudom, hogy őtőle nem köteles sértegetéseket elfogadni, de mégis szeretném, sőt azt akarom, hogy pláne maga őt meg ne bántsa semmivel.  

  Nem bántom és nem bántottam meg, – de nem lehet olyan idő, mikor én jó szívvel tudjak rá gondolni mikor én őt a régi néven tudjam nevezni s tudnék akárkit, ha így tenne az  .  

  Hát ezt nyers hangon írtam, édes?  

  Édes Menyországom!  

  Tudom, az eddigieket nem föllelkesedve olvasod el, hanem talán lehangolódva. Pedig úgy szeretném, ha itt volnál most, s itt lelkesednél velünk!  

    hazajött; az este érkezett, én voltam ébren csak, de mikor a hangját meghallották, rögtön talpon volt az egész ház, a gyerekek csaptak olyan örömzsivajt, hogy alig győzte lerázni magáról a sok csókot.  

  Ma aztán olyan boldog, olyan nagyon boldog mindenki. Én is itt írok (én nem vagyok boldog csak)   még fekszik, ott ül mellette  , aki most jött haza a piacról s diskurálnak a drágaságról.  ,   nagy zsivióval már elmentek, ki-ki dolgára, vinni  ,   most küldték ki, hogy ne zsinyegjenek már itt…   hazajött a percben…  

  Óh édes! Mi nem értjük azt, hogy lehet kíméletlennek lenni. Mi egymásnak minden percben mindent megbocsátunk. Mi nem is sejtjük, hogy lehet agyon bosszantani egymást! Például   nem vetted el a kedvét a levélírástól, a kért szívvel elfogadta mindazt, amit írtál neki lelkem, mert te már a mienk vagy. Neked jogod van akárhogy beszélni velünk. Mint nekem ahogy jussom van akármit akármikor mondani neki. Pénzét, fizetését, idejét, jókedvét, mindent elvehetek tőle, azt ő korlátlan mértékben eltűri nekem, sőt eszébe se jut arra gondolni, hogy nem jól van így. Pénz van nála, nekem szükségem van, – elveszem tőle, – rendben van. Pénz van nálam, szüksége van rá, nem adom, – ez is rendben van. Csakhogy persze én akkor nem adom, ha nem adhatom. Én az ő levelét mindig elolvasom, ő az enyémet, boldog, ha odaadom.  

  Nem lehet ezt elmagyarázni így. Egyszerűen jó gyermekek, jó testvérek vagyunk.  

  S mindezt   köszönjük.  

  És éppen olyan leszel te édes, édesem, ha az ő szelíd, jóságos körébe kerülsz. Én jól tudom, hogy most "nem politikus" dolgot művelek, mert magának úgy tetszhetik, mintha én a maguk rovására dicsérném a magam családját és magában talán a természetes, ős ragaszkodás még jobban felébred, hogy hibák, vagy bajok ellenére is még jobban ragaszkodjék ő hozzájok s elidegenedjék az enyéimtől.  

  Édesem! Semmi se fáj nekem jobban, mint hogy maguknál annyi baj is van, ami van. És az én boldogságom tízszerte nagyobb volna, ha ott ugyanolyan belső családi nyugalom, béke és egymásért való rajongás volna, mint amilyen nálunk van. Még akkor is, hogyha még százszorta idegenebb volna a közszellem a mienktől.  

  Mert lásd édes, a te szomorúságodnak, szürke hangulataidnak és türelmetlen pillanataidnak az az egyetlen oka, hogy ott mindenki olyan. Nálunk ez teljesen lehetetlen dolog. Itt soha senki sem harcol egymással. Itt, ha baj van, elkacagjuk. Itt mindenki arra törekszik, hogy a másiknak jókedve legyen. Vagy inkább örül a másiknak. Ha   egy napig oda van (az éjszaka ott hált), mindenki alig várja, mikor jön már haza.  

  Mi valósággal örömnek tartjuk, ha egymással lehetünk.    , –  ,  . Mind a ketten énvelem a legjobb barátok vagyunk. Ha beleununk az idegenekbe, alig várjuk, hogy egymással találkozzunk.  

  És én nagyon jól tudom, hogy maguknál is éppen így lehetne,  , ha a mi fiunk volna, vagy  , mindenki úgy viselné magát ahogy kell. Ha neki olyan apja volna, mint nekünk, aki nem furcsálkodik hanem egyszerűen agyonveri a fiát a legelső rossztettnél, úgy, hogy a fiú nem mer rosszat tenni. (Különben még meg se verte nagyon egy fiát sem soha! csak féltünk tőle, hogy megteszi.)  

    most jött haza . Most mennek harminc liter szilváért a Teleki piacra  , maguk hozzák el,   eszébe se jut azt mondani, nem megy.  

  Én lelkem mindenségem!  

  Vajjon milyen lélekkel olvasod a levelemet! Vajjon felébred-é az a bűvös szeretet benned irántunk, aminek ott kell élni a családtagok között? ami bennünk ott munkál s amely már téged is, minden utógondolat nélkül befogadott. Ha te eljössz, az én úgy fognak ujjongani s oly boldog örömmel zsivajganak körül, mintha én jöttem volna haza valami tíz esztendős útról. Még jobban, mert úgy tekintenek öntudatlanul! mint egy olyan édes testvérüket, akit még nem láttak.  

  És én téged szeretve nem azt szeretném, hogy elszakadj a tieidtől, hanem azt hogy ők éppenígy legyenek énvelem, mint mi vagyunk teveled.  

  Mert édes, – én soha, soha senkivel sem találkoztam, akit a mi mértékünkkel mértem volna, – rajtad kívül.  

  Én nőt   nem hasonlítottam, – rajtad kívül.  

  Én soha lányt a mi házunkba nem hoztam volna – csak tégedet,  

  Mikor legelőször találkoztunk, az első gondolatom az volt, hogy megdobbant a szívem s azt éreztem:  

  Ő az!  

  a másik pedig az, hogy:  

  –   is szeretné őt.  

  Mikor két éve a kék levelet, az elsőt írtam neked, – beszéltem rólad  . Azt mondtam, hogy:  

  – Van egy lány, aki éppen olyan, mint  . Őt szeretném, ha megismerné, ővele tudna beszélni és vele jól érezné magát.  

  – Ki az?  

    S beszéltem neki magáról, – de nem sokat, mert mi nem tudunk érzelmekről beszélni. (S ebben is olyan vagy te, mint mi.)  

  Én nem tudom azt, hogy te lelkem lelke el tudod-é képzelni, át tudod-e érezni, hogy milyen hát a mi családunk. Csak azt tudom és azt ígérem, és biztosítlak róla, hogy nincs semmi, semmi, semmi okod rá, hogy félelemmel, aggodalommal, vagy csak egy pillanatnyi szomorúsággal gondolj rájuk.  

  De már nagyon is sokat, túlságosan sokat beszéltem magunkról.  

  Félek, hogy többet, mint szabad lenne és kevesebbet mégis, mint amit egy félórai ittléted alatt látnál.  

  Így túlságosan ideálisnak láthatod amit mondok, vagy pedig dicsekedőnek, ha nem tudod ilyennek gondolni a helyzetet.  

  Bibes-bajos az életünk nekünk is. Itt sem suttogó gerlicék laknak és éppen nem hízelgő macskák. Ez éppen nem. Kálvinista, egyszerű, őszinte emberfaj vagyunk. No majd megismersz. Nem félek tőle! Ugye, édes te se félsz?  

  Mért kell, miért kell ilyen sokáig várnunk! Ha egy démon egy szerelmespárt átokkal akar megverni, azt adja rájuk, hogy sokáig várjanak egymásra…  

  Na, kiátkoztam magam. Nem teszem többé, édes, pedig nagyon szeretném, talán meg is írom a te édes  , hogy nagyon csalódik, ha azt hiszi, hogy amit ő azalatt a két hónap alatt varrónődíjból megspórol, – azt én tízszeresen el nem vesztem itt. Nem érti ő azt, hogy én nekem egyik hónap ezer forintot, a másik csak száz koronát ér. Míg te itt nem vagy, nincs és nincs egy fél napi nyugalmam belemerülni valami témába, nem és nem tudok dolgozni éppen semmit. Száz meg száz terv rajzik át előttem, de nem birok hozzá nyugodni. Ahhoz, hogy valaki alkosson, nem elég ötlet, ihlet, akarat, ahhoz léleknyugalom kell. És az nekem addig nincs, míg rendben nem leszünk.  

  Szerelmes Boldogságom!  

  Jöjj már, jöszte már! Ha lírikus volnék, most gazdag alkalmam volna száz új eredeti dalra. De nincs rá erőm. Csak nagyobb terjedelmű dolgot tudok írni én. És most annyira nem tudok, hogy egyszerűen egy apró mesét is elrontok. Semmire se megyek semmivel.  

  Ha te, édes, segíteni akarsz rajtam s a jövőnkön, siess, siess!  

  Nemhogy farsang után! de még Karácsony is messze van.  

  Igaz, én nem értem mi az a maguk sok dolga, ami miatt nekem még többet kell mulasztanom, – de nem is tudom jó szívvel hallani, hogy ha olyan sok a dolog, hát mind magad akarod elvégezni lelkem?  

  Mennyit kellene fizetni varrónőnek? Ötven forintot, százat? hogy két hónappal hamarább jussak hozzá a boldogsághoz?  

  Oh mennyit érne nekem az a két hónap! Most minden vázlat marad bennem, nálam.  

  Már van vagy kilencven tárcám készen, – a megírásra; a noteszem tele van teljesen kialakult témákkal. Karácsonyra annyi dolgom lesz, hogy tíz esztendeig elég lesz feldolgozni.  

  És most bejelentem, hogy a jövő vasárnap ott leszek. Nem birom tovább. A jövő hónapban már kezdődnek a hétfői ülések s akkor nem maradhatok el. Most indulok, mint a múltkor írtam pénteken, vagy esetleg csütörtökön este, – ott leszek péntek, szombat, vasárnap s hétfőn jövök vissza. Akkorra talán az építést is befejezik, de ha nem fejezik is be, nekem egyre megy. Nekem nem kell utánam járás, hogy az én kényelmeimre akárki is, csak egyet is gondoljon, – nekem csak az kell, hogy téged lássalak, hogy veled legyek, hogy érezzem a te közelségedet!  

  Ugye most már nem fogsz eltiltani az úttól, szivem?  

  Hiába is tiltanál, nem és nem tudnék már maradni!  

  Hacsak, mitől isten őrizzen, itt nem lesz valami akadály.  

  Pedig van is ilyen akadály:  

  Szombaton elseje s hétfőn akadémiai ülés.  

  Ez baj, – most látom a naptárból. Szerdán, most holnap után-után a Kisfaludy Társaság[PIM] ülése. Mégis úgy teszek. Csütörtökön indulok s pénteken d. e. ott leszek. Majd elkéredzem. Esetleg már szerdán este indulok. Ez lenne a legjobb, ugye. Nem? Mert hétfőn d. u. 5 órára itt kell lennem.  

  …Mit írjak még?  

  Nekem van írnivalóm özönnel, csak Neked legyen édes olvasó kedved. Van? Ugye van? Nekem is vóna!  

  Igaz, maga azt írja, hogy  

  "sok dolgunk, gondunk, kellemetlenségünk lesz a jövő héten."  

  Vajjon??!  

  Én szaporítani fogom-e e bajokat, a magára eső porciót? vagy könnyíteni?  

  Ha nem óhajt látni a héten, írja meg, írja meg.  

  Még megkapom odáig.  

  Legalább egy pár soros levelet írj lelkem.  

  Kocsit nem kérek és nem fogadok majd . Gyalog megyek majd fel. De ha   öcsém hajlamos egy sétára s lejön, ha ugyan otthon lesz még? Aligha! – Akkor együtt megyünk fel csütörtökön.  

  Igaz! Nem leszünk fakó, közönyös, követelő emberek. Nem! Mi nem is ismerjük, milyen úgy az élet! Leszünk jók, egymást szerető, egymásért rajongók – óh csókol szívből