Holics Janka – Móricz Zsigmond (1904-09-23)

  Édes  !  

  Lassan fogy ez a levélpapír, még 7 drb. van belőle, alig várom már, hogy máson irjak. De ki ne bökje valahogy   előtt, mert ez az ő presentje.  

  Tegnap este kaptam meg kettős levelét s ha a második is nem jött volna, az első nagyon lehangolt volna. Azóta tán már el is felejtették azt az ügyet. Én nekem bizony nagyon rosszúl esett az a nyers hangon irott levél magától. Bár nagyon jól ismerem  . nénit, tudom, hogy tőle nem köteles senki sértegetéseket elfogadni, – de mégis szeretném, sőt azt akarom, hogy pláne maga, őt meg ne bántsa semmivel!  

  Én tudom, hogy mivel tartozom én is, de mindannyian is neki és hogy ő fösvénysége dacára

[törölt]

« minket »

értünk nem kimélt volna semmi áldozatot, megtett volna nekem mindent, ami tőle telik és szeret is minket, jószivű és áldozatkész velünk szemben és mi még euztán is (ha én nem is, nem is akarom) sokszor leszünk az ő jóságára és szivességére szorulva, – azért én nagyon szeretem őt, ha nem is tudom neki ezt kimutatni és engem is bánt az, aki őt bántja és aki az ő hibáit eltűrni nem akarja. Tudom, hogy   teljesen idegen és független tőle, – de maga ismeri már   nénit és én számítottam erre a gorombaságára már itt . Mert őt kivált akkor bosszantottuk fel nagyon, mikor azon a levélen úgy nevettünk. És maga ha a véletlen úgy hozza magával, maga bizonyosan nagyon megbántotta volna őt. Ő sem volt ennyire ingerlékeny és ennyire érzékeny a legcsekélyebb anyagi ok miatt míg ez a sok és nagy kellemetlensége nem volt a pénzével. És most beteges szegény, agyon van csigázva, még ráadásul megvakult szegény néni, nem csodálom én, ha ingerlékeny és minidg kellemetlen gondolatokkal foglalkozik.  

  Én már most is tudok kiállhatatlan lenni, hát ha még annyit és olyan fáradalmas életet élek, mint ő! Milyen leszek akkor én! –  

  De hagyjuk ugye-e? Magának ez rosszul esik, hogy én nem örültem a levelének. Én nem is mondom, hogy maga legyen hozzá az és olyan aminek én szeretném, (különben, tán olyan-) tegyen úgy, amint magának jól esik, persze hogy nem tehet senki a lelkiismerete ellen! – Csak arra kérem, hogy ha még provokálná is  . néni, – ,őt ne bántsa meg, hanem legyen elnéző és türelmes vele szemben. Érintkezniök sem kell, sőt még nekik is megirhatom, hogy kiméljék meg magokat az ő látogatásaiktól, amik képzelem, hogy gyakoriak, mert unatkoznak s magukkal vidultak fel, mint   irta a minap. Ne féljen, tapintatos leszek, nagyon szolidan fogom nekik megírni, nem mérgesítem el jobban ezt az állapotot. – Általában csak magának irok erről ilyen levetkőztetett stilusban és ennyit, – abban a reményben, hogy magának nem okozok szívbeli fájdalmakat vele.  

  Én nem haragszom magára, hisz nem tudnék, mert szeretem, de bántott az a nyers és türelmetlen érzés, amivel az ő irányában viseltetik.  

  És én félek, nagyon, nagyon félek ettől! – Hátha én –  

  Eleget keseregtem én már egy elrontott élet felett, – ha elgondolom, hogy nekem is – de nem bántom magát. Bízom benne szentűl bízom, mert aki szeret, az nem bánthatja azt akit szeret még csak egy kis szóval sem. Én sem bántom magát édes, csak eszembe jutott sok keserű élmény, szomorú gondolat. S a sok között egy tisztán, fényesen világít: a boldogság, a jövő boldogsága! –  

  Nem is akartam én erről így és ennyit írni de jött a sok összefüggéstelen gondolat a tollam hegyére.  

  Ma érkezett meg  . – A jövő héten, hétfőn kezdik végre ezt a lakást rendbeszedni s azt a sokat emlegetett speizt építeni. Azért, ha tán nem írnék, ne vegye zokon, nem fogok esetleg hozzájutni, mert a szobákat az egyiket padlózzák, a másikat festik. Sok dolgunk, gondunk és kellemetlenségünk lesz a jövő héten. Nem csinálhatok majd semmit.  

    megkapta a levelét, azt mondja, hogy elég lesz rá majd szóval személyesen felelni. Előre is elárulom a tervet: Farsang végére tettük a karácsonyi tervet. Jobb is lesz így. Februártól venné ki a lakást, különben, majd októberben meglátjuk, mennyire haladtunk. – Mindent magam csinálok, nem lehet azt úgy hajszolni, így is sok. Maga ezt nem érti, édes, de nekem lenne folyton bajom és bosszuságom, ha nem lenne meg amire szükség van a legszerényebb háznál is. És tudom én, jól tudom, leszámoltam én már azzal a fájdalmas gondolattal, hogy leszünk mi is fakó, közönyös, követelő emberek. – Óh csak sokára, későn lennénk azokká! És ez nem rajtam fog állni, nem! mert ha valaha kiábrándulnánk egymásból, én lennék a világ legszerencsétlenebb teremtése. Vagy – hisz én sokat meg tudok szokni! –  

  No mosolyogjon, édes, ne haragudjék amiért így agyon bosszantottam. Hiszen beborul a fényes égbolt is, elsápad a vakító napsugár is – de kiderül ujra és ujra ragyogón tekint szerte a nap – a boru után.  

  Elfoszlott má az én borúm is, s ha biztos lennék felőle, hogy holnap irhatok (vasalás lesz egész nap) nem is küldeném el ezt a levelet. De hisz holnap tán ugyanezt irnám;  . néniről ugyanezt. Nem kell őt szeretnie, csak tisztelni, mint   mondta. Legyen idegen, de ne bántsa meg semmi körülmények között. Látja, én mennyi ideig voltam ott – s ha még egyszer úgy lennék, még annyira sem szomorítanám és bosszantanám, mint akkor.  

  Sajnálom, hogy   félig-meddig elvettem a kedvét a velem való levelezéstől, persze, nekem sincs jussom ahhoz, hogy neki a legcsekélyebb kellemetlent is mondjak.  

  Kész-e már a kis manó csodatette? Vázlatban. Csak dolgozzék, rajtam és miattam ne szerezzen magának egy percnyi rossz érzést se.  

  Mi jól vagyunk. Az, hogy engem néha elfog az őrület, amit magával is éreztetek, az magát ne izgassa. Hozzászokhatott már ehhez!  

  Isten velök édes!  

  Jó kedvet kíván s mindannyijokat üdvözli  

  , 1904. sept. 23.