Móricz Zsigmond – Holics Janka (1904-10-02)

  . 1904. okt 2.  

  Édes aranyos drága  !  

  Édes! Ne aggódj te azon soha, mit mondj és hogy mondd nekem. Ne gondold azt hogy én szivesebben olvasok el csak egy igényi sablonos szót, ha az kimélgető, udvariaskodó, vagy takargató! – mint egy egész levelét, a mi panasszal, bosszusággal vagy szidással van tele. Ugy örülök mindig mikor öszintén feltárod a lelkedet, – mert érzem belőle, hogy az enyém vagy, hogy én a tied vagyok, hogy mi egymáséi vagyunk, egyek vagyunk. Az ember saját magának nem hazudhatik, önmagától kénytelen lenyelni minden szidást. Mástól nem. Ha idegen szid, azt mondom: mi köze hozzá? Ha idegen panaszkodik azt mondom: mi közöm hozzá? – De a kit szeretek, mint magamat, annak minden öröme és minden bánata az enyém, – ahhoz van közöm s a legkisebb jel, a mi elválaszt tőle, fáj. – Azért drága szivem csak öntsd ki bátran, nyugodtan a mi a … begyecskédben van. Látod én is ugy teszek, még a szavakat se válogatom meg hogy mondjak el valamit. (Most pedig biztosan illetlen valék a jelzőmmel. Ugye megtéped érte a hajam? Ugye meg!) De egyébben is. – Hisz tudod hogy én senki előtte se szoktam megnyilni és neked szivem, gondolatom, életem minden rejtekébe bepillantást adok.   se vagyok felényire közös mint veled. Óh nem, tizedrésznyire sem.  

  De ott leszek már nem sokára. Holnap este indulok, ha csákányeső esik s ha vasuti sztrájk üt is ki ujra. – Hisz én azt hittem, hogy a második levelem után nem vársz. – Vasárnap irtam egy levelet, a miben biztosra állitottam, hogy megyek. De ujra, meg ujra elolvasva a te drága leveledet, mindig jobban: jobban behatoltam annak az értelmébe mig végre rájöttem, hogy rettentő alkalmatlan vendég lennék én most nem Neked Éde! hanem nektek. Tudom hogy nálunk is furcsa állapot lett volna, ha szobafestéskor jön egy kedves (?) vendég. – Hát gondolám, (csónakom) fájó szivvel bár, de lemondok a vendégségröl. Hetfün rögtön megirtam egy körülményeimhez képest tárgyilagos levélben, hogy nem rendetlenkedem most a rendetlenségben, csak ha majd fényes, ragyogó, puha, uri kényelembe toppanhatok be, ujonnan tapétázott salonokban s uj libériába öltözött lakájsereg büszke gazdáihoz, – csak akkor leszek bátor alázatos szegény magamnak hódoló s imádó tiszteletét bemutatni… És én azt hittem örömöt s "na hálistennek csakhogy nem jött!" nyugodalmat szerzek magának s a házának… és busan, félröfös orral s félmiliméteres elevenséggel tipegtem, topogtam utczáin, – mikor éjféli homályban kakas kukorikoláskor megkapám vala az én lelkiismeretem kisértetét? sürgönyt  

  És lássa édes. Én meg akartam lepni magát, egyszer gondolom betoppanok. De megijedtem, hogy nem lesznek otthon, hisz maguk olyan sokat vizitelnek (!) (?) össze-vissza, hogy… jónak láttam megizenni, hogy legyen otthon. Jaj, de maga erre letiltott. Igy bonyolódott a dolog tovább-tovább… Külömben jó, mert igy mindig több-több idöt szántam a levegő élvezésére. Ime most már egy hét, – egy hét! Nem sokallja? nem sokallod Éde? Nem? Igen? No jó! köszönöm szépen.  

  "Most már egyszerüen nem hiszem!"  

  Jójó! Majd elhiszed, ha egyszer csak hirtelen váratlan a nyakadba borul valaki!  

  Lám már nem tudok irni. Most azt hittem hogy akár husz oldalt tele irnék s ime már is rám jött az izgalom, – attól nem tudok irni. Szeretném már átfogni szép nyakad. Csókolni puha kis kacsódat, azt az áldottat, azt a kedvest, azt a gyönyörüt. –––  

  Félbeszakitottam itt az irást, felmentem a szerkesztöségbe s bejelentettem, hogy jövő hétre elutazom. Nincs semmi fontosabb dolog s igy el is bocsátottak. Tehát ha csak égszakadás, földindulás nem jön, holnap este utra kelek. Megyek, megyek édes! Megyek és ott leszek! Ott leszek. Holnapután ilyenkor! Czp! Czp! Czp!  

  Édes! Drágám, kedvesem! Olyan izgatott vagyok, mint egy szerelmes, a ki szerelmeséhez siet.  

  Angyalom! Gyöngyöm! Gyémántom. Ugy imádlak, mint a hogy csak én tudok imádni s csak téged!  

  Ma délután megyek  . Előbb   néniékhez is benézek. Ott van  . Várták  , vártuk, de nem jött.  

  Nekem a te bánatod nem érthetetlen édes, én édesem és nem kicsinyes, vagy akkor az egész élet, ez a fura komédia, a minek a meginditásához, befejezéséhez és eseményeihez is jóformán semmi befolyásunk, – akkor ez is kicsinyes. Én együtt érzek teveled, és miden nap, mindig veled foglalkozom és mindent érzek a mit te érzel. Óh lelkem, olyan hosszu ez a három hónap még, alig, alig, alig birom, aligség alig győzöm türelemmel, sőt nem is győzöm, már is odáig vagyok. Hiszen ha győzném! akkor nem rohannék most is ilyen szédülő és széditő vágygyal felfelé hozzád!  

  Hát már te nem vársz? Nem? Igazán? Egy esztendeig is elvárnál rá, hogy engem láss? "Most már egyszerüen nem hiszed, hogy megyek? – Ohó Nagysád, Nagysám, édes Nagysám, gyönyörü Nagysám? – nagyon örülök az ilyen hirnek, és öszinte vallomásnak. Nem, nem hiszem, hogy Kedden reggel már eszedbe ne jussak, hogy arra ne gondolj: Jön-é az a szószegő   vagy sem? És azt ne mondd, hogy… bárcsak itt volna már!  

  Átkozottul hosszu idő! Minden percz egy óra hossztig tart. S minden pillanatban egy esztendőre való szívdobogásom van.  

  Hogy fog fogadni az én  ? Közönyösen, mint régen? "No maga is itt van? Nagyon szép hogy egyszer már eljött. – Áh, ismerjük az ilyen kifogásokat, azt csak ugy mondja. – Oh, ne bókoljon, nincs rá szükség, ugy is elhiszem, hogy nem jöhetett…"  

  Vagy – nyakamba borul s megcsókol?  

  Ezt nem, ezt sose tette még, nem is fogja egyhamar, mert. 1. mások előtt illedelmesnek kell lennie. 2. mert az elsö pillanatban nem lehet az extázis magaslatán, pedig a csók az extázis csattanó teteje – nem ér semmit. Csak ugy mint conventionális üdvözlés, vagy "jónapot" pótoló mozdulat, – ugy nem ér semmit.  

  Óh, ha már ott volnék!  

  Minden perczben szeretnék felugrani és világgá szaladni. A halántékom ugy lüktet, – vagy szabatosabb, gyönyörübb, költőibb kifejezéssel:  

  Óh jaj, hogy feszül a halántékom!  

  Édes, most valami szokatlan esemény jött közbe, odaát a gyerekek felizgattak.  

  Csókollak számtalanszor, sirig szerető  

  . 1904. okt 1.  

  megyek, pakkom nem lesz, csak a kicsi kézikoffer, az is igen könyü mert – sajna – üres! Csak a legdrágább kincsem lesz benne, a maga, a te, az én sok szép levelem. (Te=én! ugye)  

  És most ujra, meg ujra bocsánatot , hogy, – hogy ilyen rettenetesen viselem magamat, mióta ezt irom.  

  Egyszer csak lárma van a szobában, odaát     elöl elvette a tollat, –   lármázott, hogy adja vissza.  volt a toll, s ő nem adta vissza.   hatalmaskodón szólt közbe, parancsolóan:  

  – Add vissza!  

  – adom.  

  – Elveszem.  

  – Nem mered.  

  – Rögtön ideadod.  

  – Inkább összetöröm.  

  – Add vissza vagy pofon váglak.  

  – Nem.  

    pofon vágta,   felugrott és visszaadta.  

    megakadályozta hogy többre menjenek.  

  Ekkor megyek én ki

[törölt]

« , »

  áll bőszen, fakón.  

  – Mi az? – kérdem.  

  – Nézz oda! – szól   elfulva.  

    a nyaka s arcza alja vörös, lángban, ő maga sápadt.  

  Az én agyamra iszonyu hőség szállt, valóságos vértolullás, s a nagy izgalomtól reszketni kezdtem egy percz alatt. Szerettem volna   megfogni s kidobni az ablakon. Vagy legalább visszaütni.  

  De megbirtam magam.  

    valamit szólt s arra ujra felingerültem.  

  – Ha bitang vagy, eredj az kompániád közé. Itt nem dulakodik senki.  

  És aztán összeszidtam, mint a bokrot.  

  Akkor derült ki, hogy   visszaütött.  

  Ez egész lehütött.  

  – Ugy? Akkor ő olyan hibás, mint te.  

  Lassan elintéződött az ügy.  

  Soha ilyen eset nem volt még a mi házunknál.  

  Ezek a növekvő fiatal bikák összetülekedtek egyszer.  

  Ezek se fognak többet.  

  Már mindenik megsiratta a tettét s bocsánatot kért  .  

  Hanem az én

tragikus

[bizonytalan olvasat]

szidásom sok volt a jóból. Nem szoktam olyan hangot használni, most is szinte nehéz volt helyre hozni.  

  De már rendben van a dolog. Csak még zug a szive mindenkinek a bünbánattól és a fájdalomtól.  

    is rendre utasitottam, öt se vertem még igy meg (nem fájóan, hanem érzékenyen) régóta.  

  Sorra bocsánatot kértek  , – mint én töled édes, hogy vétkeztem ellened.  

  Sokszor. Mindig mikor megfontolás nélkül, aczélos férfiasság nélkül, puha szerelmes módjára játszottam a szíveddel.  

  Bocsáss meg édes szerelmem a te hüséges, becsületes, jót akaró  

  .