Holics Janka – Móricz Zsigmond (1903-03-03 és 1903-03-07 között)

  (Nem mertem megszólítani!  

  De azért hagytam a helyet.)  

  )  

  Édes  ! (Megdobbant a szivem, hogy az "m"-et is odabigygyesztettem, mert hisz ez nem biztos!?). Ezt a lapot még akkor régen kezdtem írni, de nem voltam képes rá, hogy folytassam. Nem szeretek gondolni sem két héttel ezelőttre; én akkor olyan beteg, fáradt, kimerült voltam, egy gondolat nélkűl kóvályogtam itt a szobában, – dehogy gondolattalanul egy rögeszmével, egy kínos, ölő gondolat hajszolt és ha este felé itt hagytak egyedűl, én olyan kéjjel roskadtam össze, olyan igazán, szivből kivántam megmerevedni akkor! – Bántott a lelkiismeretem, elpirított a szégyen és mégis, mégis… nem bántam meg semmit! – Másnap reggel, pénteken a reggelinél   csak néz rám egyszer csak azt mondja: "Milyen sápadt vagy te   és hogy lefogytál, mi bajod??" Elmosolyodott és: "tán szerelmes vagy? De kibe? Talán abba a  ?"  . néni is ilyen félét mondott aztán hozzátette komolyan: Pedig fiam, ha úgy volna, ezt verd ki a fejedből, ez nem tréfa aztán – és mit akarsz? boldogtalan akarsz lenni, mert később még nehezebb lesz.. Szóról-szóra ezt mondta, nem egészen értem ma sem.   folytatta az épületes leczkét: S ha valami reményeket ébresztenél benne, azt a fiút is sajnálná az ember.  , ne tréfálj! Különben, hisz mégysz te már , jó, piros színt szerezni és dolgozni egy kicsit!   úgy is alig vár. Ezalatt én egy hangot sem adtam, csak hallgattam, hogy alkusznak az én szivem, az én lelkem, az én boldogságom talán jövőm felett. Az egészből csak az a szó érintett, hogy "verd ki a fejedből" Hohó!   nénikém, ez az én privát gondom és dolgom. Nem tudom belevertem-e, de ha igen, akkor… akkor… ha valami bennem van, pláne a koponyámban! (ha csak a szivemben volna még!!) az átlényegűll agytekervénynyé és barázdává s azt csak az agyvelőm társaságában lehet onnét kipusztítani! És azt tudom, hogy nemkivánja, hogy a hármas agyburok és koponya megszabaduljon a velőjétől. Ejh! De furcsa egy discursus ez, magamnak is furcsa, hát még magának! Csak azért is fogtam bele, hogy illustráljam, mennyire nem sejtenek ők semmit és mennyire kijátszom én őket s hogy gondolkoznak ők erről a… no micsodáról? – Nem tudom, jobb volna-e, ha tudnák, de azt hiszem, jobb így. –  

  Hogy mit csináltam 2 hét óta? Mit?? Hát azt, a mit maga! No, nem egészen azt, én közbe-közbe sirtam is, maga pedig ilyen magasan szárnyalni nem képes. – Vártam magát mindennap, és mindennap hiába, – nem tudtam magáról semmit, maga sem felelt nekem soha, mikor kérdezgettem: Mit csinál? Hol van? Szeretsz? Ugy-e nem búsul? Ugy e boldog? Mért nem jösz? Mikor látom? stb. stb. Ugy e Te igaz vagy? Ugy e Te jó vagy? Ugy-e nem hagysz el Te soha? Úgy-e szeretni fogsz akkor is, ha én sokat, mindent elmondok neked? Ugy-e akkor is, ha egészen fogsz ismerni? Ugy-e? Ugy-e?? stb. – Elég szomorú volt ez a két hét, kivéve egy vasárnap délután pár óráját. De most már nem beszélek többet az elmultakról, most leveleire felelek sorjában,a mennyire tőlem telik. Olyan nagyon vegyes csapongó érzelmek diktálták azt a 2 levelet, hogy én sem felelhetek rá , mint sirva-vigadva.  

  Édes, édes  , hát hogy vigasztaljam? Nem tudom semmivel, semmivel és úgy fáj tudni azt, hogy maga olyan nagyon bús, olyan kétségbeesett, úgy gyötrődik, tépelődik, olyan tehetetlen azzal a szörnyű lelki fájdalommal szemben. Nincs, Nincs semmi ahol megpihenhet a maga fájó, vágyó lelke? Hát mit segít a szerencsétlenségen, ha öli magát? Hisz nem lehet változtatni

[törölt]

« semmin »

, – hiába, – amit az az értehtetlen, megdöbbentő, jóságos Hatalom felettünk határoz és dönt. Nincs jogunk,  , nem szabad, nem lehet zugolódással fogadnunk az ő sujtó kezét. Nem szabad kihívnunk őt még nagyobb büntetés adására. És aztán édes, Ő adta a lélekbe a hitet, a reményt, a poézist, hogy legyen szalmaszálunk a gyilkos hullámsír szélén, vagy hogy legyen erős, megdönthetetlen védelmünk a lélek tipró viharja ellen. És aztán: véges minden, véges az élet amíg a lelket a test lánczolja le, de Ő mondta: Feltámadunk! Végtelen, örök a lélek élete, a test nélküli léleké, ezt mondja a vallás.  

  Hiszen nem vesztette Őt el, csak itt e földön, ezen a rövidke versenytéren hiányzik Ő maga mellől, – csak itt hagyta magára Ő, egy kicsit; talán nehezebb lesz végigtaposni az élet utját egyedül, mert a tüskét, meg a gazt, meg a nehéz nagy göröket nem segítheti már ő emelgetni, tisztogatni

[törölt]

« m »

aga elől emberi erővel, földi kézzel, – de hát a véges átmegy a végtelenbe, és ő már a Végtelenben van. Ott együtt leszünk ott még látni fogjuk őt örökre, örökre… De ne kivánjon még ott lenni, még nem tette magát érdemessé az ő közellétére, az ő társaságára. Legyen czélja, édes,

[törölt]

« legyen az a czélja »

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

olyan a melyikkel biztosítja számára a legdrágább lélek közellétét. Ugy-e elhiszi, hogy én is siratom őt, illetve magamat, hogy őt elvesztettük. De hát mit tegyünk? Nyugodjon meg kérem, látja, hisz máris enyhítette az a sujtó kéz a csapást, hisz adott helyette más kárpótlást, egy szerető, beczéző, résztvevő szivet. – Ugy-e nem itél el, hisz elég volt a vergődésből mostanig. És ugy e vissza sem él az én szerelmemmel? Nem bánom, akármit hisz rólam, akármi lesz velem, csak arra a sorsra ne juttasson, a melyikre a többi "barátságait". Pedig egyoldalú itélettel, ki tudja, ezekután nem-e érdemelném meg földi rossz nyelvek és kegyetlen vélemények szerint az ilyen jutalmazást. De nem bántom magát ilyen beszédekkel, nem! –  

  Most én következem a maga levelében. (Furcsa?? Mindig én következem? mindenütt??) (Ezt mondják kaczérságnak? Komolyan, ennek a szónak az igazi értelmét nem tudom. Ez az?) Hogy szeretné ha nem volna " "? Sose volt, nincs, nincs, nincs, csak egy van, csak egy, egyetlenegy. Ha nem tudja ennek a kismamaságnak a történetét, majd egyszer, ha lesz rá idő, elmondom. Nem nagyon érdekes, de most már rajta ragadt, nem tudom szólítani, hozzá még tegezem. – Hogy én köztem és köztük különbség is van, azt megengedem, de egy év előtt meg még arra a gondolatra sem jöhetett senki, hogy minket a   és engem össze próbáltak hasonlítani. A legelső találkozásoknál ki nem egymást (ő mondta is ezt nekem aztán) Én neki olyan idétlen félkegyelmű, csiszolatlan, vastag voltam, nem bírt megzabolázni; csak azért szólt hozzám és barátkozott velem, mert   laktam, s őket szerette. Később, az iskolaéven keresztűl összeszoktunk, mindketten engedtünk, sőt néha azt hittem, hogy nagyon szeretem. Hatott rám, le tudott fegyverezni, apró, figyelmes, kerítő szolgálataival lekötelezni. És most nem áltatom magam abban az édes reményben, hogy nagyon szeretem, de nem is közönyös nekem, már csak azért sem, mert ő igazán sokszor őszinte és néha talán (?) önzetlen is hozzám. Tudom biztosan, hogy tesz velem kivételt, és ragaszkodik hozzám. És ne tételezzünk fel senikről rosszat, inkább enyhítsük magunk előtt hibáit, hisz magunk sem vagyunk különbek, sok bennünk a kivetni való, sok kivánni valót hagy hátra a mi viselkedésünk, modorunk mindenünk is. Vagy ezt maga mind tudja? Minek is töltöm vele a papirt?  ?   úgy, ahogy van, nagyon, nagyon szeretem. Erről kár többet beszélni. A többi mind nem érdekel, egy piczit sem érint. – És látja, azért sem lehetek közönyös a "kismama" iránt, mert ha ő nincs, akkor talán, sőt biztosan maga sincs, mert ő hivott erővel tavaly ide tanítani. És ha maga nincs, akkor… ki tudná megmondani, mi lenne akkor? – A maga   szeretném ismerni, nem tudom őt így, a maga leírásából elképzelni. Mondja, szeretne ő engem? Nagyon megróna? Hisz én azt már egyszer, régebben elképzeltem, hogy… és… Ismer engem ő legalább névleg? Látja én azért vagyok ilyen, a milyen vagyok, mert keveset, csak 13 éves koromig voltam a   szeme előtt és keze alatt. Ott is sokat megengedtek nekem, nagyon kényeztettek. Később még inkább, úgy hogy engem legtöbbnyire csak ösztönöm vezetett, meg a kirivó ellentét a kerülni való kerülésére; kevesebbszer a fenkölt példa a szép és nemes követésére. Most, most fogok követni tanácsot és példát; haza megyek, el is kell mennem, meg tán a legjobb is ott nekem. Aztán majd elolvasom magának az én   valamelyik levelét, lásson jobban a mi családunkba. Aztán lassan elmondok sok mindent talán. – És fogom követni magát, megfogadom, ha jót tanácsol. Óh, hisz én értem, mindig megértem magát, de én nem érem el soha, én nem leszek egy nivón magával bizonyos oldalulag soha. Ezt ne is kivánja tőlem, nem vagyok képes oda emelkedni, hisz azért szeretem, mert olyan magasan áll felettem.  

  Eszembe jut  :  

  Nem értem ezt a mondatát: "Angyalom, jószellemem, vagy csak végzetem?" Hogy érti ezt: végzetem? Körül-belül kimerítettem az első levelét. Még a vasárnap délutánról. – Ne bántsa magát az, engem nem bánt, csak az, hogy egy keveset én is belekeveredtem. Maga férfi s ha a hölgyek ezt megengedik, ha nincs annyi… izéjök, hogy tiszteletet parancsoljanak, ha ők kezdik, – maga kevéssé (nem mondtam, hogy nem hibás) hibás. – Borítsunk fátyolt a multra. – Csak a csipős nyilait a vérlázító megjegyzéseit hagyja otthon, mert higyje meg, maga magának szerezhet vele kellemetlenséget s a mértéken túl, vesztik értéküket és velük maga is. Nem előttem! – A másik levélben több a kedv, az öröm hangja, csak ott okozott – no mondjuk: fájdalmat, hogy „...nagyobb okom van a töprengésre, mint Hamletnek. – – – De engem az háboríthatna fel, hogy én hogy tudok örömre gondolni ilyen hamar?" – Ugy-e ne szóljak erről többet?  

  Most még az álmát mondja el. Biz’ azt én magam sem szeretném álmodni! – Azt hiszi, hogy tartozom magának azzal a mesével? Én úgy érzem, hogy igen. Elmondok mindent, el kell mondanom, bár ez az én legkinosabb témám.   tanított meg sírni, kételkedni, senkinek és semmiben nem hinni, komolyabban gondolkozni és tartózkodni mindenkitől, – maga megtanított hinni, remélni, szeretni! – Én nem haragszom rá most sem, soha, nem felejthetem el őt és vele sok mindent, de… de… no nem irom ki, nem lehet ezt papirra tenni! – És ha elmondtam, talán a maga tanácsát fogom követni vele szemben, mert még most is van köztünk valami, ami miatt nem lehetünk egészen közönyösek egymáshoz. A leveleink. –   jött közbe, hozott 3 hóvirág csokrot, most kint fűrészel, sietek befejezni.  

  Ugy-e ezt mind leírhattam magának amit írtam, ugy-e maga nemes lesz? – ? Mondja el őszintén, mit gondol rólam.

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter

»

Én annyit tudnék néha mondani, de nincs rá alkalmam, s a mikor volna, elfelejtem. Óh, az sem volna érdektelen elbeszélgetni a mult év keservei s örömeiről, amikor még az a sírhalom sem emelkedett. – – És ne várasson úgy magára