Móricz Zsigmond – Holics Janka (1903-03-01)

  Édes  !  

  Mennyi mondani valóm van, s mennyire nem tudom mit mondjak. Hisz nap-nap után szakadatlanul magával beszélek; mondja, elképzeli-é, milyen kinos, hogy – soha választ, feleletet nem kapok.  

  Azt mondta akkor, hogy soha sem voltam őszinte. Igaza van. Nem tudom a természet mi czélból alkotott ilyennek, de én soha senkivel szemben sem viselem elfogulatlanul őszintén magam, – mig idegen. S nekem az egész világ idegen egy-két lényen kívül. – Lássa, most maga az egyetlenegy a ki nem idegen nekem.  

  Egy csöppet sem, egy szikrát, egy piczike árnyalatot tekintve sem. És én, mióta ezt tudom, azóta olyan teljesen, tökéletesen és tisztán őszinte vagyok magával szemben, a hogy az isten előtt állhat az ember, a ki a sziveket és veséket vizsgálja. – Már volt rá eset, hogy egy-egy emberben többé-kevésbbé rokon lelket sejtve, odaadással szerettem, – de csak többé-kevésbbé. Maga az első s a mennyire az emberi lelket ismerem, érzem, hogy az utolsó, a kivel teljesen egynek érzem magam. Lássa, az eddigi barátságaimnak tragikuma abban volt, hogy valakivel tul bizalmas lettem, – s később ijedten láttam, hogy nem ő az igazi, nem az ő, a kinek gondoltam. S erre a másik véglet vett erőt rajtam s valósággal undorral hagytam a faképnél mindet.  

  Ugye látja hogy igazat mondok, abból is, hogy ezeket elmondom, pláne irásban, a mi megmarad s illetéktelen kezekbe kerülhet.  

  De ha szóval nem mondhatom el. Hiába szeretnék minden perczet mellette tölteni, ha nem lehet, ha egy héten egyszer se láthatom.  

  Milyen szép volt maga ma délután! Igazán nem mertem rá nézni, hogy nyilvánossá ne legyen a mit érzek.  

  Óh mennyire terhes ez társaság. Nem ilyen emberek közt szeretném én látni magát, – hanem az igazat megvallva, tán leginkább egyedül. Az első percztől kezdve szerettem volna, ha " " megszabadul. Ennek az asszonynak a nagy félvilági szabad modora nekem kinos a maguk jelenlétében. De ennek a hölgynek jó szimatja van és jó ízlése s tudja, hogy a saját becsét emeli, ha értékes lelkeket tud magához kapcsolni. Ezért is kapaszkodik annyira kivált magához, drága  .  

  Ma mikor oda mentem, szinte ünnepélyes derült hangulatban voltam, s mint a hideg zuhany ugy hatott rám az a fogadtatás. Azok csipő, szuró, s mindenekfelett kerítő megjegyzések, czélzások, mozdulatok, modor; az a perczig sem szünő összeboronálási szándék ugy riaszt engem tölök, hogy vonz Maga, mindenüvé a hol jelen van.  

  Tudja mi a külömbség Maga és azok közt? Az a mi   és az – asszonynép közt. Lássa én soha sem törődtem a nőkkel, egyáltalán semmi értéket nem tulajdonítottam nekik, – mert az én   olyan magas mintához szoktatott, milyen egy igazi nő, – hogy azt tiz millió asszony közül, kettő–három ha eléri. Óh jaj, hogy nekem látnom kell az   elhalványodását, kifáradását. (Ezt sem mondtam volna ki soha, ha az a nagy vesztés hozzá nem szoktat, hogy valóban véges a mindenség.) Hanem én tudom, hogy   nem volt nagyobb ember nála; de ki lát bele egy ilyen kicsiny kör életébe. Pedig bizony olyan nagy lélek kell a kicsiny kör betöltéséhez, mint a nagyéhoz.  

  És ez életben Maga az első nő, a kit mikor őhozzá hasonlitok, nem háborodik szinte föl a vallásos érzelmem. Sőt azt hiszem még hasonló vonás is van a maga jellemében az övéhez. Más egyéniség, más lélek, de nem méltatlan őhozzá.  

  Csak azt ne gondolja édes egyetlenem, hogy hizelgek, vagy – rosszat ne gondoljon. Én annak a kit szeretek, sohasem hizelgek, de nem is leplezem ha mondani valóm van, akár jó, akár rosz.  

  Van egy fő külömbség Maga között és őközte: a nevelés. Az övé jobb volt. Vagy talán csak azért látom jobbnak, mert ahhoz szoktam. Ő puritán kálvinista pap család gyermeke. S ez a vonás rajta van örökre. Ő rajta is, mi rajtunk is.  

  A vallásról mostanában kezdenek közönyösen beszélni. Én tudom, hogy ez igazságtalanság. A lélek alapszinét mindig a vallásos nevelés adja meg, még akkor is, ha később a vallásos dogmákkal szemben fölvilágosul az ember. Addig mig a vallását nem tudom, – nem tudok megismerni senkit s a vallása rögtön utbaigazit, hol milyen vonásokat keressek a jellemében.  

  Nem akarok én most vallásról fejtegetést irni, csak anyi mondani valóm van, hogy igen sok mondani valóm volna a kálvinista magyar falusi papok szüziesen tiszta, ártatlan, igazság és becsület, hit, haza, emberiség szerető éles nézeteiről. Ennek a finom nemes, minden szépért, nemesért lelkesedő életnek szinte megtestesülése volt az én  .  

  Ma már nincs olyan, mint a míg engem kellett nevelnie. Nem azért nincs, mintha megromlottak, vagy átalakultak volna elvei, hanem azért mert megfagytak. Lelkét a 25 éves keserves családi élet elgyöngitette, – ha nem annyira is, mint testét.Én édes  , mim vagy te nekem, hogy ilyeneket is elmondok? Angyalom, jószellemem, – vagy csak végzetem?  

  Ugye nem csak ez?  

  Ugye, mikor hazahivtak, nem csak a szombati mulatság miatt sajnáltad volna itt hagyni ?  

  Ugye nem bánt, ha én levelet irok neked?  

  Ugye te is ilyen egynek érzed magad velem?  

  –  

  A mai csudálatos estére bámulva gondolok.  

  Te szép voltál, nagyon-nagyon-nagyon szép.  

  És én rosznak látszhattam, nagyon rosznak. Mi ütött hozzám, nem tudom, mért éreztem magam olyan fesztelen szemtelennek, – nem tudom. Hiszen te is ott voltál! Nem, nem igy. Olyankor, ha nem voltál ott, mindig lehangolt és kedvetlen voltam, csak legközelebb is alig tudtam pár szót szólani nála.  

  Reactió volt ez most a nagy csüggedés után. Mert én szerelmes vagyok a két legellentétesebb végletbe: az életbe és a halálba. Ha Te jutsz eszembe, erősnek, életre, küzdelemre, boldogságra vágyónak érzem magam, – ha  , akkor tétlenség, csüggetegség, kinos némaság lep meg.  

  Álmaim is ezekböl vannak összegomolyítva egy perczben Te, másban Ő vele vivódom.  

  Nem tudom mi lesz a vége, de most az eredmény az, hogy semmit se tudok dolgozni. Elfolynak a napok és semmi határkő nem jelzi mettül-meddig. Szerencsés vagyok a hivatallal, a sablonos, gépies munka lefoglal és kifáraszt legalább.  

  Mondom az a dugaszban összegyült kevés energia robban ki most.  

  (Igaz. Megkapta a levelemet? Egyet irtam a Svábhegyen, – egyet itthon. Nem is tudom irtam-e többet, – mert hisz mindig ugyis azt teszem, hogy Magának beszélek.) (Nem tudom mi lesz velem, ha egy árva sorocskát se válaszol. Lássa, ha egészséges élet viszonyok közt volnék, akkor tán jobban belenyugodhatnék, hogy ugy legyen, de most olyan beteg vagyok lelkileg… a milyen egészséges testileg.)  

  És most áldja meg az Isten.  

   

  . 1903. márcz. 1.