Móricz Zsigmond – Holics Janka (1903-02-20 és 1903-02-21 között)

  1903. febr. 20.  

  Én édes  !  

  Ugye fura, hogy kerülök én ilyen előkelő helyre? Bizony fura sors repitett fel ide.  

  De elébb hadd számolok be az addig történt nagy dolgokról.  

  Sose hittem a menyországban, a tulvilági boldogságban és más efféle édes, ábrándos, boldogitó hitben. Mindig azt hittem józanul és világosan kell leélnem napjaim döczögő sorát: és most olyan kábult vagyok, olyan álomjáró. A réteken járok dalolva, s mezei virágot szed-nék, ha volna. Igy pengetném a kobozt, ha   volnék… (gondolom.) De nem az vagyok, – csak én vagyok. És igy nem négy strófás kis versikében öntöm ki szivem. Csordultig tele van kristály szinmézzel, zengő érzelmekkel, és rebegő mosolygással. (Nem tom hogy férnek meg ezek együtt! Maga se tudja? Tudja?) – Hiszen nem is férnek meg, ki ömlenek és elboritják ezt az egész világot. Az utczán ha megyek csupa ismerős barátságos arczok; az erdőbe ha itt ülök csupa kaczagó vigság környez. Lám a száraz sárga falevél, a kopasz lombtalan mereszkedő faágak, a zörgő,

aszu

[bizonytalan olvasat]

avar, – a halálnak, az elmulásnak öröksége – mind, mind játékos kedvében van most – a kedvemért. Még a szél is, ez az unalmas süvöltő is olyan vigan fütyörész most itt a fülembe, hogy na!  

  De én, hogy én minek örülök? én, hogy én belőlem mi lett? Na ezt igazán, igazán soha nem hittem volna… Ugye maga is örül? ugye maga is igy van? Jaj, örüljön édes, aranyos drága virágom. Hisz szép, nagyon, nagyon szép az élet. Dehogy mondanék le róla, dehogy ohajtanám elveszteni. – Lássa mi lett belőlem! Lássa mit csinált velem!  

  És mégis ugye én édes Rosszam, én drága Szivtelenem, ugye meg tudta volna tenni, hogy hideg-rideg mozdulattal, egy szempillantással összetörje ezt a világot, a mely ha kicsi, ha nagy, – csak a magáé! Nem, nem tudta volna, nem tudta, nem is akarta azt tenni. Legyen áldott az Isten a kiben maga föltétlenül bizik, hogy minden ugy van a mint van.  

  – Hogy ezt a szót leirtam: minden, ugy megnyilallott a szivem, hogy a kedvem is megtörött. Jaj, hogy minden ugy van van, amint van. Miért nem lehetett   is velem. Miért nem örülhet most ő is velem. Az élet mellett ott van a halál, a boldogságnál a lehangolás, a fénynél árnyék, kétség és remény.  

  Ha elkomorodom, ha lehull jó kedvem egy virága, elöveszem a maga levelét – és ezer fakad helyette rögtön s lángra lobbanok az első szóra. (igy akarom. – )  

  Igy? Igy akarja? Igen? Maga zordon kőszáli-gyopár. Milyen kemény, milyen borzasztó józan, milyen legkomolyabb és leghatározottabb. – Mondja, én egyetlenegyem, mit csinálnék én most, ha maga ezt nem áldott jó szive sugallatára, hanem igazán irta volna? Én istenem, én édes istenem, hogy leesett volna valakinek az orra, hogy bandukolna itt szemére huzott kalappal egy istenadta szegény legény. Hogy szidná az eget. Nem még csak nem is szidná. Ismerem. A milyen

félkótyó

[bizonytalan olvasat]

még arra se volna ereje. Olyan az. Elhiheti. Bezzeg most madarat lehetne fogatni vele. Bezzeg most csak ugy repül felfelé a Parnasszus hegyének. Bezzeg most töri a fejét valamin, a mivel meglepje az ő édes Muzsáját, az ő isteni géniuszát.  

  Én tudom mit akar, de el nem árulom. Óh tudok én titkot is tartani, – ha muszály. Osztʼ én szeretem is ezt a bolondos fiut, nem kompromittálom. Maga meg ugyis "nem bánja akármit csinál" "nem törödik vele akármi lesz belőle", magának mindegy "akármi lesz a sorsa." Magának

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

"nem kell csak ő maga". –  

  Cz.  

  Ha maga most látna!  

  De ha maga ötet látná, hogy tánczol, ha valami eszébe jut, hogy örvendezik, minden ötletnek, a mi felvillan elötte, hogy száguldozik, mikor főzi a "káposztás haluskát". És hogy elszomorodik, ha eszébe jut, hogy "vajjon eszik-é valaki a főztömből?" Azután osztán hogy vág tragikus képet:  

  –Bizony eszik, erre meg amarra!  

  De hát ez magának "mindegy". Nem is tudom minek is firkálok itt én sok csacsiságot össze. Maga olyan szigoruan olvassa ezt el,

[törölt]

« hogy »

mintha nyomtatott "költői levél" avagy Heroida volna Leander és Polixena között.  

  Én bizony nem bánom; merʼ én ugyan azt se tuom, mivel is kezdtem ezt aʼ irkát, mit is zagyváltam már össze, – meg hogy mit fogok még ide kotorni.  

  Hát maga bánja? Ne bánja. Ugye nem bánja?  

  Olyan jól esik fecsegni. Én ugyis olyan ritkán szoktam, pedig mög kivánja az nömös természet a fáczán pecsenye mellé a sóska mártást is. (Notabéni: fáczán pecsenyét még nem öttem, de sóskát, azt mán öttem, zödön.)  

  Hát hun is hatytam el? Igen. Tegnap este mikor mentem hazafelé. (Hogy mentem! Ez!) hát az a bolondos fiu csak aszondi hogy hát izé. Ö nem bánja, – a Muzsája "bánja nem bánja" ő csinál valamit a kedveért. Osztán mondok elöveszi ezt a noteszt la, rányit arra a zódalra, hogy  

  Jaj nekem, hogy maga… stb. Fordit a tulsó oldalra osztán rögtön odaveti jaz vázlatot: A menyországban. stb.  

  Tyhü, iszen nem is ezt akartam én mondani, hanem azt, hogy adom tudtára mindeneknek kiket tán sosem érdekel – hogy holnap reggel 9 – órától, egyelőre beláthatatlan időkig hivatalnok leszek.   adott valami levelet, hogy azonnal foglaljak el valami állást, havi 55 fizetéssel. Én vakartam a fejem:  

  – No Prücsök most szorultál meg! – Hanem hát mégis azt gondoltam, hogy elfogadom ezt a mai verebet, mig a holnapi tuzok elökerül.  

  Én istenem, de bolond egy fiu is ez az én másik felem, (az a mékkel maga nem törödik.) – tudja-e? – (pletykáljak róla?) Ebben az esztendöben háromszor utasitott vissza már efféle nyügöt. Tudja-e miért? Igen? Bizony. Most is nyaggat engem kegyetlenül, hogy nem ez kén neki, de én most az egyszer nyakon csiptem a

dejszen

[bizonytalan olvasat]

édes öcsém, ha

beledülsz

[bizonytalan olvasat]

is, de nem ugy verik a cziganyt, hanem két kézzel. Ha nem jösz, viszlek.  

  Az ipse osztʼ beadta a derekát, mert ma mondták neki, hogy a Bajzát  szivesen kiadják, kap is érte vagy 50 Meg aztán kapott egy könyvet  megbirálni, ma megcsinálja, azért is kap vagy 5  

  Igy osztʼ csüstül jön az áldás. Hej csak kitisztálkodjak a zadósságból.  

  Hej

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

gazdagodjam meg csak.  

  De hát maga hogy készül a mulatságra, hogy ha szabad kérdenem? De szeretném látni! – De boldog is voltam most esztendeje, mikor ültem vala zugban, s vártam vala valakit, hogy egy-egy pihenő perczét ha elleshettem, magamnak raboljam, s aztán irigykedtem, hogy boldog boldogtalan oda jöhet kérni – egy ölelését. De én nem tánczolok, csak azért sem.  

  Ha lehetne talán most megpróbálnám.  

  De maga mulasson. Élvezze az életet, olyan szép.  

  Az én fáradt, lelketlen alakom ne tünjön föl egyszer se elötte. Mert már nem olyan vagyok.  

  Mikor maga kaczag a kaczagókkal, tánczol a tánczolókkal, én

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

a maga szelleme, a maga varázsa által felüdülve dolgozni fogok, – én Muzsám, ugye ihletni fogsz? –  

  Ha volna szava e sok csacsogásra, ne fosszon meg tőle édes. Irja le, de ne küldje oda. Én legjobban tudom miért. De hadd kapjam meg együtt mindet majd, ha elmegyek, – egy kis felolvasást ha lesz miböl tartani.  

  Jó? Ugye megteszi? Ugye nem bánja ezt a sok izetlenséget ha elküldöm. Csók!  

  . 1903 febr. 21.  

  éjfél.  

  Én édes egyetlenem imádott  !  

  Ugy tele van a szivem, hogy nem birom magamban, a modor, az illem, az etikett jege al

[törölt]

« á »

tt lefojtva tartani. Vulkán az, a mely felolvasztaná Grönland jegét, szélylyel robbantaná a Jégvölgyi csucsot. Nem, nem vulkán, rózsabokor, – óh ha azzá válna, rózsalugas lenne az egész világ. Ugy érzem, hogy keblem ezer szivvel nagyobbodott. Szívemre tudnám ölelni most az egész mindenséget. Olyan nagy a boldogságom, hogy ha boldog boldogtalannak két kézzel adnám is apró morzsáit, – világ végezetig el nem fogyna, mig a világ világ, soha nem apadna.  

  Én drágám, én mézem, én szerelmes szivem! Mit csinálsz most? Jutok-é eszedbe? Nem dobban-é meg a szived néha-néha értem? Nem lobban-é láng a szemedben, ha a nyüzsgő csoport közt szerte nézel, – ha én is ott volnék!  

  Egyedül ülök egy szobában, lassan rovogatom a betűket egymás után, mert   látlak, veled beszélek közben, alig is tudom mit is irok.