Móricz Zsigmond – Elek Artúr (1909-09-18)

  Kedves  ,  

  sose feleltem, talán sohase is fogok kritikára, de magával olyan viszonyban vagyok, hogy talán megmondhatom a következendőket:  

  Furcsa humoros eset történt velünk kedves   uram; kedvem vón könyeimen át mosolyogni rajta.  

  Nem tom emlékszik-e rá, – bizonyosan nem, mert nem írta vón a mit írt, – hogy még mielőtt megírtam vón az első elbeszélésemet sokszor fitymáltam fiatal iróinkat, hogy nincs meséjük. Maga mindig igen komolyan intett le, – hogy az nem fontos: a mese. Ez nekem eleinte furcsa volt. De lassan rájöttem, hogy ha fontos is, sok minden egyéb elébbvaló nála. Az elmélkedéseimben mindig magára gondoltam, – mert hisz tudja, milyen sok befolyása volt a fejlődésemre a maga megjegyzéseinek. Mikor legutóbb itt-ott fölvetették, hogy nem tudok mesélni, mindig mosolyogva hallgattam – s magára gondoltam. Hisz én már ugy voltam, hogy nem mertem mesére forditani a fantáziámat, mintha attól féltem vón, hogy az leszállítja a jellemzés erejét. A célom az volt, hogy egy focusba gyüjtsem mindazt, a mit csak meg akarok mutatni s mondani az emberekről. Addig forgattam és szükítettem a külső körülményeket, mig egy fizikailag rövid jelenetbe nem birtam összevonni mindent. Az eseményt nem hetek, hónapok, évek alatt való kifejlődésében, hanem a végső, leginkább drámai s tömör jelenetbe vágytam bele olvasztani az okok és okozatok összeségét. A mellett főfő vágyam volt, hogy ez a jelenet mégis olyan friss, könynyed és természetes legyen, hogy senki se érezze meg rajta a célt. Mintha valósággal s véletlenül igazán ugy esett volna az eset.  

  Lássa, én nem tudom egyenként elmondani, hogy csináltam, de biztositom felőle, hogy a maga birálatának a kedveért gyötörtem egy-egy témát addig mig csak egy buborék maradt belőle: a miben mégis minden benne van.  

  De látom, hogy mégis rosz uton jártam, – kell látnom, mikor maga fedezi fel és fejti ki eleddig mindenkinél bővebben: hogy nem tudok mesélni, nincs meg a mesemondó, meseformáló tehetség Ezzel ráütötte a bélyeget a könyvemre , sőt – rám. S biztos vagyok benne, hogy mindenki szívesen utána mondja: irni tud, de mesélni nem.  

  És mit csináljak most a darabommal , a mit igazán számtalanszor magára gondolva, főztem ki – mesételennek. Van abban sok minden egyéb, de mese, a novellák tartalmánál több mese nincs benne. Ezt egészen megírva itt őrzöm a fiókban,

[törölt]

« de nem »

csak a maga czikkének megjelente után akartam beadni. Most már nem is merem kivenni. Kezükbe adta annak a kinek kell, az öreg dorongot: nem tudok mesét irni.  

  Van még egy mód. Sutba dobom az eddigi ambicziót s mesét irok. Azt hiszi nem tudok olyan rohanó, vágtató, széditő mesét irni (s remélem izléstelenség nélkül) mint akárki?  

  De az biztos, hogy sulyos és fontos változást idézett elő az írói terveimben a czikke. S lehet, hogy olyan hasznos lesz ez a változás, a mit meg sem tudok majd eléggé köszönni.  

  Mert ha olyan nagy dicséreteket tud és mer mondani más szempontokból rólam, – azt már nem viselhetem el, hogy egy egészen alacsony s nekem nem nehéz qualitás: a mese lármája s érdekfeszitősége hiányozzék a következő könyvemből. És ezzel szeretettel üdvözli barátja  

  . szept 18. 1909.