Elek Artúr – Móricz Zsigmond (1909-09-20)

szept. 20-án

Kedves

Barátom

Móricz Zsigmond

,

mert barátja vagyok, s mert barátok között félreértéseket nem szabad elintézetlenül hagyni, levelére

*

Móricz Zsigmond

1909. szeptember 18-án kelt levelével

Elek Artúrnak

Elek Artúr

a Hét krajcárról írt kritikájára reflektált.

ezeket felelem:

Cikkemnek

*

Elek Artúr, "Móricz Zsigmond elbeszélései: Hét krajczár és egyéb történetek", Az Ujság, 1909. szept. 18., 13.

azt a helyét, a melyen fönnakadt, teljesen félreértette, alighanem azért, mivel nagyon hamarjában olvasta el. Ha még egyszer elolvassa, lehetetlen, hogy ne ezt értse ki belőle: nem a mese-kitaláló tehetségéről beszélek, hanem a mese-alakító tehetségéről. Pontosan: nem is erről, vagy arról a tehetségéről, hanem arról, a hogy ez a tehetsége ebben a kötetében nyilvánult. A mese-alakításon én a mese megszerkesztését értem és értettem,

–

[beszúrás]

a componálást. Egy pillanatra se keveseltem a mesé

i

[beszúrás]

t, csak azt írtam, hogy nem eléggé megformáltak. Hogy példát idézzek: A "Csipkés Komárominé" meséje teljesen elegendő egy tárcanovellára, de elmetszettnek hat elől is, hátul is. Az ispán felesége, úgy a hogy jellemét megrajzolta, nem olyan nő, a kire nézve el volna intézve az eset a novella befejezésével. Nézetem szerint [törölt]
« ennek »

ez

[javítás]

az elbeszélés[törölt]
« nek »
tárgyánál fogva s a benne megrajzolt emberek jellem-értékénél fogva nem alkalmas tárca-elbeszélésnek: egyszerűen azért nem, mivel nem fér el abban a szűk keretben. Ezt értettem én, hogy csak egy példát mondjak, a mese-szerkesztésen. De ebből se támadjon félreértés. Egy pillanatra se kételkedtem a szerkesztő tehetségében se. Hiszen a benne való hitemet több helyütt is határozottan kifejeztem cikkemben. A mit erről írtam, az voltaképpen nem is bírálat (s egyáltalán nem kötetének a bírálata), hanem amolyan jövőbe-mutatás féle. Úgy képzelem, és úgy hiszem, hogy a készségét ebben az irányban kellene fejlesztenie. Az elbeszéléseiben így is gyönyörűségem telik, de azt hiszem, hogy a tökéletességhez még közelebb lehetne vinni őket azon az úton, a melyet megjelöltem.

Azokról a régi beszélgetéseinkről, igazabban

arról,

[beszúrás]

a miket én közben mondtam, [törölt]
« r »
bizony rég megfeledkeztem. De [törölt]
« abból »
a levele fölfrissítette emlékezetemet. És most már tudom, miről volt szó akkoriban.

Ma is azt vallom, hogy a jellemrajz az igazi tartalma az elbeszélésnek. Ez az élet benne. De a mesét se becsülöm le. Ha akkoriban talán másként hangzott véleményem, az csak a vita hevében történhetett, a mikor az ember – hiszen tudja – kifejezéseivel könnyen túlzásba szalad. Eszem ágában sincs, hogy elbeszéléseiben keveselljem a mesét. S ha akkoriban arról beszéltem, hogy novelláiban sok a mese, azért mondtam – és erre jól emlékszem – mivel a tárca terjedelméhez képest sokallottam azt. De ebből igazán nagy tévedés lett volna arra következtetni, hogy a mese semmi, hogy a mese nem kell. Hiszen ez az elmélet

Tömörkényék

Tömörkény István

igazolása volna. Hogyne kellene a mese! A mese a jellemek mozgatója. Hogyan lássa meg az író embereiben azt, a mi a legegyénibb, a legjellemzőbb, a legmegkapóbb bennük, a mikor ezek a tulajdonságai mélyen benne rejtőznek és nagy alkalmakkor bujnak csak ki belőle – hogyha a nagy alkalmakat meg nem adja nekik. A nagy alkalmak: az események. A történet. A mese.

Szerencsére maga csak elméletben cselekedte meg mindazt [törölt]
« a »

a sok szerencsétlen

[javítás]

túlzást, a mire – mint írja – az én fejtegetéseim bírták rá. Mert az írásaiban, hál’ Istennek, nincsen belőlük semmi. Az elbeszéléseiben éppen elég a mese: jó se volna[törölt]
« , ha tárca-novellá »
több belőlük tárca-novellában. A "Judit és Eszter" m[törölt]
« é »

e

[javítás]

g éppen csupa gyönyörű, dagadó mese. Ezt is szabad. A jó szerkezet arra való, hogy a sokféle motívumot is egybefoglalja, s a

sokszálú

[beszúrás]

mesének minden ízét érvényesítse. Ebből is látnivaló, hogy az elméleti tanács mind szófia-beszéd az igazi író [törölt]
« t »
ösztönéhez, tehetségéhez képest. A mit én akkor fecsegtem, előbb szó szerint értette, azután túlságba is vitte, irányítójának tette meg: de szerencsére ott volt a tehetsége, s az túltette magát minden recipén.

Ráérez-e ennek a mi keserves esetünknek tanulságára? Az író – író. A kié a tehetség az az úr, a maga ura. A tanács nem baj, sőt jó ha jó. De az író két istent ne imádjon: a maga [törölt]
« hitére »
, ösztönére, tehetségére nézzen egész hittel, s a jóbarátok [törölt]
«
[...]
[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó
»
szájára csak félhittel. Az olyan írónak mint maga, valahára meg kell birkóznia azzal a nyomorult érzékenységgel, hogy akárki szavára, ítéletére elveszti a fejét, a bizalmát, a kedvét. A legközönségesebb emberben is mennyi rejtett tehetség szunnyad, amit a világ

legéleseszebb

[szerkesztői feloldás] legélesebb

szemű kritikusa se vehet észre. Hát még a tehetségesben! Milyen nevetséges [törölt]
« akkor »
, ha előreokvetetlenkedik a kritikus és tanácsot ád annak, a ki százszor többet tud nála – még ha [törölt]
« önkéntelenül is »
öntudatlanul [törölt]
« is »
tudja is.

Most pedig [törölt]
« az »
abbahagyom az érvelést. Megvallom, szombat óta keserves két napom volt magamnak is. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam magának, s ez a tudat a legvigasztalanabb gondolatokat ébresztette bennem. Hiszen a szándékom jó volt. Hasznára akartam válni. Azt akartam, hogy annak, a ki nem tudott még

Móricz Zsigmondról

Móricz Zsigmond

, megmondjam, kicsoda, s azoknak, a kik kételkednek még benne, a magam meggyőződésének erejével [törölt]
«
[...]
[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó
»
mutassak irányt. De úgy gondolkoztam, hogy ezzel a barátommal úgy állok szembe, mint férfi a férfival. Nem kendőzöm a mondanivalómat, nem rejtem el ravasz mondatokba a kifogásaimat. A jövőjére gondoltam.

És belátom, hibáztam. Abban hibáztam, hogy a kettőnk beszélgetését a nyilvánosság elé vittem. Ezt nekünk négyszemközt kellett volna megbeszélnünk. Mert a külvilág olyan együgyű, oly önállótlan, a félreértésre annyira hajlandó.

Ezt tehát elhibáztam, és bánom keservesen. De nem hiszem, hogy hibámnak olyan káros következései legyenek, mint maga gondolja. Sok ember véleményét hallottam cikkemről, de azt a mit

maga

[bizonytalan olvasat]

érzett ki belőle, egy sem érezte. Ne tartson attól, hogy érvet szednek belőle azok a szamarak, a kik a mesemondó tehetségében kételkednek. Annyira félre, mint maga, más aligha értheti szavaimat.

Nem tudom, mint vélekedik rólam ezek után. De ha jóhiszeműségemben, szándékaim tisztaságában, őszinteségemben, baráti érzelmeimben nem kételkedik, ha csakugyan azt hiszi, hogy barátja vagyok, akkor azt a badar fogadkozását, hogy színdarabját félreteszi és [törölt]
« hogy »
a többit, mentől hamarabb kiveri a fejéből.

Sőt többet mondok: ha meg akar nyugtatni arról, hogy baráti indulata meg nem változott, akkor rám bízza színdarabjainak kéziratát.

Sokat kérek – tudom, nincsen hozzá jussom – de higyje el, azért a keserves érzésért, a mi[törölt]
« ve »

t

[javítás]

cikkemmel akaratlanul okoztam, én is megszenvedtem keservesen.

A viszontlátásig

szeretettel

Elek Artúr

[aláírás] Elek Artúr