Móricz Zsigmond – Pallagi Gyula (1900-10-26)

  Kedves   bátyám! Erősen mélázva veszem a tollat a kezembe, de azért csak felveszem. Mióta fenn vagyok, igen melankholikusan telnek a napjaim, pedig az egészségem szemlátomást javul.  

  Nagyon, nagyon lehangolt szegény   fölötti elmélkedés, – tegnap írtam  . –  

  Azóta meg nem igen akad a mi felüditsen. Ma megkaptam a ládám és az nem alkalmas erre. Bizony elég nyomasztó utóize van annak a csőrögének, a mit tánczolva fogyasztottam el belöle.  

  De nem az a czélom, hogy a privát rosz hangulatommal megpróbáljam elkedvetleníteni   bátyámat is, – hanem roszabb.  

  Az jutott eszembe, hogy – hiszen nagyon is érzem mennyire a legkezdetén állok annak a mit elérni szeretnék valaha, mikor valamit megirni akarok, – mégis talán tudnék egyetmást olyat is irni, a mi pénzt érjen, pedig az a pénz –  

  Hátha   dr ur – adna tanácsot mit csináljak. Most ugyis a keze közt van   bátyámnak.  

  Nem irom örömest. Nem álszemérem miatt nem örömest, hanem mert – mégis tessék megengedni, nem indokolom.  

  Ide teszek egy verset. Nem anyira szives közlés végett, mint azért hogy legyen egy olvasója, mielőtt kedves testvérei sorsára jutna. Tegnap este buggyant elő, hát még nem untam rá teljesen.  

  Volna egy vidámabb hangu – satirám – mint az a bizonyos – „probléma”,  a melyet   egyáltalán nem is sejtett mi akar lenni. Nem csak hogy nem élvezte,

[törölt]

« sőt »

annyira nem értette meg se, hogy a legnyilvánvalóbb célzatai terra incognita maradt előtte. Hát még mások. Külömben ő nem nagyon elégítette volna ki   se, ha a cselédje helyére ül.  

  Az Akademia beiratkoztam. Mikor kifáraszt   az unalmas csarálásával (Római jog ) egy-egy   beszédet  kérek és felüdülök. – Hiába, csak nincs a „Kisf T. É”-ben[PIM] ő rajta egyébb.  

  Ma ujra megnéztem a   kiállítását. S ma is teljesen illetetlenül hagyott.  

  Az asztalom disze egy koponya. Féloldalról nézve egészen jó karban áll, csak a felső fogsora hiányzik. Az alsó meg van. A szemüregei oly rémesen néznek a lámpára mint egy halálfő. De üresek, üresek.  

  Rettenetes arczu lehetett valaha. A homlokcsontja egyenesen olyan még ma is, mintha emberevően dühös volna. Az orra töve erősen benyomott s az orrcsont hirtelen és horgason nyulik ki. Sólyom orra lehetett. A homloka alacsony, de jól formált s felfelé emelkedik. Szeretném összehasonlítani mai koponyákkal, vajjon mi a külömbség. Nem hiszem, hogy egy modern ember ilyen vad képű hagyjon maga után. – Ma olyan bizonytalan vonásu az emberek arcza, hogy ha az utcasarkon megállunk órákig kell várni míg egy esthetikailag tisztán formált arcot látunk. – De ha szerbek, rácok jönnek csapatostól, az ember nem tudja eléggé megbámulni őket. Ez az arcz nem az a girbe, gurba összedőlt városi ábrázat.  

  A rajz nem igen mutatja ezt a koponyát, – hja megy olyan könyen.  

    prezentelt vele. A templomjuk ajtaja alól ásták ki.  

  Csókolom édes   bátyámat  

  Sirig szerető öccse  

  .  

  , 1900 ^X/_26.