Móricz Zsigmond – Holics Janka (1904-06-01)

   ! édes  !  

  Maga beteg! és még sem ir! Istenem hát mit vétettem én olyan retteneteset maga ellen, hogy egy árva szót sem szól hozzám. Hát azt hiszi, én tudok élni és egy perczig is nyugodtan lenni igy, elszakitva magától? Hát gyötörni akar a nyugtalansággal? Ha vasárnapig nem ír, részletesen, szivből fakadó őszinte hangon, – akkor azonnal vonatra ülök és megyek, és élőszóval kérdem meg mi a bajunk? miért kell egy semmiségből, talán országos bajt csinálni? Hát annyira bántotta magát az, hogy én irigykedtem másokra, a kik olvashatták a maga édes sorait, mikor én epedve hasztalanul vártam? Ez volt a kiindulási pont, ez volt az egész. Pedig én megvallom, hogy most is és maga előtt olyan leplezetlen önzéssel irigykedem  . nénire, a ki már tegnap kapott levelet magától, s válaszként az én levelemre, arra a levélre, a melyben olyan keservesen könyörgök hogy írjon.  

  De minden mellékes, az a fontos, hogy maga beteg. Édes, édes! Most olyan nekikeseredett sírókedvem van, hogy –  

  De mi a bajod lelkem angyalom. A   azt mondja hogy ugy következteti a levélből hogy   beteg, azt irja hogy "tudja magáról" milyen a betegség.  

  Ugye az iskola tette?, hogy sülyedjen a pokol fenekére minden buta tót gyerekkel együtt.  

  Nem irok többet, mert félek, hogy nem vigasztaló hanem butitó lesz a mit mondok.  

  Csókolom számtalanszor édes, édesem! szívem! beteg angyalom!  

  Jaj, hogy így kell szenvednünk –  

  Isten áldjon meg ugy mint én szeretlek gyönyörűségem, maradva a te