Holics Janka – Móricz Zsigmond (1904-05-31-1904-06-01)

  , 1904. ^V/31.  

  Édes  !  

 

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

 

  Ezt reggel írtam, mielőtt az iskolába mentem, de közbe jött akadály miatt nem folytathattam, jó is, mert lám, most lenne mit kihúzni, vagy papírt kéne eldobnom, pedig ez a legeslegutolsó levélpapírom. –  

  Látja  , látja, azelőtt sohasem volt kihúzni valóm, most már alig tudok belejönni a svungba. Azért szíttam vissza ezt a 2 sort is, hogy ne olvasson ki belőle valami bántót, mert én nem akarom bántani.  

  Régen nem irtam, tudom, – nagyon jól tudom, – de ––– mit is írtam volna? – Exkuzációkat, hogy bátor voltam  . néninek (már egyszer!) hosszabban írni, pláne, másfél levélpapírt a kalapomról? – Na, a másik levélért, lehet, hogy "pirult volna" helyettem Maga, a "tanácsaim" miatt, - de ezt sem tudom biztosan, mert olyan igaz, mint ahogy én itt ülök a kertben egy vén fa alatt, a melyet még tán a tulajdon dédapám ültetett s Magának szerelmes, nagyon szerelmes levelet irok, – mondom, olyan igaz, hogy én abból a levélből egyetlen kis mondatocskára sem emlékszem, nem is sejtem, mit "tanácsoltam" én   benne. Azóta   írt nekem gyönyörű levelet, de még ebből sem tudom kikövetkeztetni az én levelem tartalmát. Az övé inkább azt árulja el, hogy nagyon jól esik neki, ha én irok és úgy irok, amint irtam (s amint én nem tudom.) De tréfán kivűl, olyan feledékeny és szórakozott vagyok, hogy sokkal fontosabb kötelességekről is megfeledkezem, nem még az én ostoba "tanácsaimról, a melyeket 2 hét előtt tanácsoltam.  

  Nem folytathatom, mert ide jött hozzám megint a bácsi kurizálni. Ma kelt fel a beteg ágyból. "Megint csak utánad jövök  , mert én csak téged szeretlek," – Sokat és folyton beszél, nem irhatok. Bizony, el akar venni engem feleségűl. – Magának úgy is megtiltotta   bácsi a házasodást, – hát én meg csak nem maradok vén lánynak! – No de ez egy kicsit erős és fanyar tréfa, nekem bizony nincs inyemre. –  

  Ide bent folytatom már lámpafénynél, mert bizony jól ránk esteledett oda kint a nagy tréfálkozás közepette. A bácsi bizony nem tágított, – beszélnem és figyelnem kellett. – Hol is hagytam el? Ugy-e, ne írjak már arról a levélről? – De hát mi a csuda is van benne? – Ne bánja már és ne legyen "bús már az idővel." – Már én is normális, egészséges vagyok, ezután már kedves leszek jó? Az én édes kedvesemnek kedvese, jó? Látja, édes, én már megint csak az a megrögzött voltam, már letettem minden boldogságról, mikor a gyűrűmet a többi emlék közé helyeztem. akkor még igazi beteg is voltam, lázas, fej- és torokfájós, de már ez mind elmult. – Semmi bajom most már, csak sok a dolgom, ha szorgalmas tudnék lenni. –  

  Mégis, nem hagyhatom szó nélkűl azt a megjegyzését, hogy "szentebb lesz előttem mindennél a világon és soha nem jön idő, hogy ellenséges (Hó! hó!) indulattal tegyem félre." Aki ezt az ellenséges indulatot feltenné rólam, az Maga lenne erre képes. – Különben majd ha személyesen találkozunk, akkor majd elárulom, milyen volt annak a kis "bolondos kariká"-nak a száműzetése. –  

  És tudja, van a levelében egy szó, a melyik nekem tetszik: "szerelmi perpatvara." – Ez csínos, csakugyan, mikor előtte ilyen kedves jelző áll. – Maga is csak azért írta, úgy-e, mert tetszett a kifejezés, vagy az ékesítő jelzője kedvéért???  

  Ha már a gyűrű van szóban, hát én is komolyan beszélek: Nem tudtam, hogy szokták ezt elvégezni, csak úgy hallottam, hogy azt nem szokta a lány venni. Én is úgy gondolom azt, mint Maga, és boldog vagyok, hogy Maga az én ajándékomnak azt a becset tulajdonítja. Én magam is úgy gondoltam azt, de   még erről nem beszéltem s magamtól meg nem mertem tenni, mert azt –– hogy is mondjam, – illetlenségnek, vagy minek – gondoltam. Meg nem is tehetettem, mert Maga meglepett vele, nekem meg itt nincs módomban venni, itt nincs. – Most már csak azt szeretném, ha én is elküldhetném Magának az én szivemtől szakadt, örök, hűséges szerelmemet jelentő ajándékomat minél előbb. Úgy-e várja? Vagy úgy is, anélkűl is biztos felőle? Biztos lehet; aztán Maga nem olyan kétkedő, mint én. Maga okosabb. – Kérem, édes, küldje el az ujjinkójának a mértékét, hadd szabassak rá egy időtlen, soha le nem vehető ruhát, a melyikben olyan jól fogja magát érezni az én édes egyetlenem, mint, a milyen boldog vagyok én. – Június 1. Tegnap reggel óta, csak ma reggel fejezhetem be közbejött akadályok miatt, a melyek sok bosszúságot okoztak. Ezek a lányok, – mert nem követelek semmit, aztán visszaélnek és nevetéssel ütnek el mindent; még magának is kellemetlenkednek, mert miattok egy fél nappal később és rövidebb levelet kap. Sietek iskolába, 7-re ott, illetve templomban kell lennem, már ³/4. Hogy le ne maradjon ez a levél, nem irok sokat, inkább holnap megint. Csak arra kérem, édes  ,  . nénire nézzen egy kicsit. Ha lehetne, várja be azt a Lacit. Irtam neki is különben, nem volna kíváncsai egy kicsit a tartalmára? - Pedig nem engedem meg, hogy elolvassa!!!   írta, hogy már jól érzi magát, csak a lábára nem tud sokat lépni. Mikor én ide jöttem, még akkor hagytam otthon betegen. –   vajjon, hogy irásbelizett? Nem ír egy betűt sem. Istenem, ha az a fiú nem menne át, az ránk nézve csapás lenne.   figyelmét köszönöm, örülök a sikerén, gratulálok a jó colloqiumhoz, mert azt bizonyítja széles, jó kedvében útnak eresztett 2 sorocskája. Alig várom már, hogy megismerjem őt is. A "pünkösdi" bizony pályatévesztett lap. – Hát a többiek hogy vannak? Édes ?     mikor vizsgáznak?   most is nagyuraskodik? Jó is az olyan nagy uraknak! Ejh, de bizony én nem irigykedem senkire, mikor én vagyok a legboldogabb ezen a világon, kivált a maga "… perpatvara" után.  

  Hogy csak július vége felé akar jönni? 2 hétre? Kérdi, hogy elég-e? Ha magának elég, én nem tehetek ellene, nekem elégnek kell lenni. No, de erről akkor beszélünk. – A gyűrű méretét kérem. – Most már csakugyan sietek, harangoznak.  

   

  21-én lesz a vizsga, délután a majális, 22-én megyek haza. Maga mikor jön? Pá!  

  kézcsók, a gyerekeket   együtt üdvözli .