Móricz Zsigmond – Holics Janka (1904-05-27)

  . 1904. máj. 27.  

  Édes  !  

  Biztosra vettem, hogy ma levelet kapok, – ugy szorult a szivem, tudja, mint mikor valaki ki "akar" kapni. És nem csalódtam, sem egyikben, sem másikban. No nem baj. A kikapás után a gyerek mindig jó szokott lenni. Én is jó leszek. Jó? Ugye maga is azt akarja, hogy jó legyek, azért büntet ilyen rettentően?  

  Levelének csak egyetlen pontjára akarok felelni, a "dissonanczia" szavára.  

  Tudja édes, hogy soha lényegtenebb ok miatt fájdalmasabb háboru nem tört ki, mint most, mint ebben az esetben?  

  Én nem értem maga mit nem ért? és a mit nem ért, miért nem érti? Jaj de rettentő "ez a lyány" ez az én lyányom, ez az én édes kis lyányom. Hát be kell vallani hogy én bolond vagyok, – bolondja vagyok, – – –  

  Nézze. Itt vannak a levelei előttem. Máj. 11.-én kelt 12 oldal! Erre én válaszoltam valami 30 oldalt (ha jól emlékszem) s nagy boldogan várom a folytatást.  

  Az ám! Jön a folytatás, de nem nekem. Nem nekem s pláne olyan terjedelemben hogy egy galamb irigységét felébresztette volna, nem az enyémet, a ki nem vagyok galamb, (az irigység se foghatja rám.) S olyan tartalommal hogy az kétségbeejtett. Az egyik levélről azt sejttették, hogy olyan vallomások vannak benne, a (mint ahogy biztosan nem voltak!) a miket én nem tettem volna a maga helyében. A másik levélről azt sejtetik, hogy olyan "tanácsok" vannak benne, a mik lemosolyogni valók, s a miért én pirultam maga helyett. (Bár erröl is meg vagyok gyözödve, hogy nem ugy van.)  

  Akkor én talán (!) (?) nem eléggé gyöngéden sejtetni engedem nagy békétlenségemet s akkor Ő!  

  Na itt már maga folytassa édes, – kis szikrából hogy támad nagy tűz? Szóról-szóra! majd szitokra, majd karóra – –  

  És most legyen szabad megjegyeznem, hogy századok telnek el, mig párom akad a ki ilyen őszintén lerántja a lepelt a szerelmi pörpatvar eredetéről.  

  És még egyet, de ezt már minden tréfálkozás félretételével mondom:  

  magának nem volt ezekből kiindulva jussa arra, hogy igazi nagy szerencsétlenséget akarjon elöidézni, hogy felrobbantson egész várat, vagy legalább hadihajót – magának nem volt szabad a gyürüt letenni.  

  Én egy gyürüt vettem s nem kettőt. Azt csak ajándékképen lehet kapni egyiknek a másiktól. Az nekem nem gyürü a mit egy mesterember itt pár forintért az ujjamra huz s hogy fényesebb legyen elébb

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

a zsiros ingeujjával. A gyürünek a fémanyaga értéktelen, sőt az én ízlésem szerint egyenesen kellemetlen, mert profanálása tudom is én hogy – a szív legtitkosabb érzéseinek. Igaz hogy idövel minden profanáltatik, közönségessé, utszélivé lesz, – mégis, engem legalább, kinosan érint minden szó, minden jel a mi azt mondja: Ide nézzetek (s szinte gunyosan int hozzá,) tudjátok ugye, mit kell itt nézni!?  

  Hanem a jeggyürünek érzelmi és nemes és mélységes szimbolizmusa engem jobban megragad, mint akárkit a világon. És ha én megkapom a maga jelét, a mely keblén pihent, ajka csókjától megszentült, mely mint egy szivétől szakadt – bizony mondom, hogy szentebb lesz az elöttem mindennél a világon, és soha nem jön idő, hogy ellenséges indulattal tegyem félre.  

  Hogy lényegtelen okok miatt napokig, vagy akár hetekig nem kapom meg, az mért volna baj? Mi egy nap, a mi szerelmünknek örök idejéhez?  

  És most fejezzük be a gyürü vitát. És ne térjünk át ugye édes, a folytatására, mert nem érzi, nem lehet az, hogy ugy érezze hogy "minél közelebb vagyunk egymáshoz, én annál üresebb, kellemetlenebb és jellemtelenebb ember módjára viselem magam." Mert ezt jelenti, a mit irt. A hegy csucsára telepedhetik felleg, köd, süthet nap, eshet hó, lehet egyszer szép, egyszer csúnya, – de az mindig a régi marad, a hegy, az óriás. És nincs joga senkinek azt mondani, hogy a borzas hegycsucs nem ugyanaz a mi a derüs.  

  Az én szerelmemet, gondoljon végig ismeretségünkön, látta-é valaha meginogni? Nem ugyanaz a félő és tisztelő ragaszkodás; az a meleg rokonszenv; az a csüggedetlen reménykedés jellemzi-é hogy eljön az idő mikor az enyim leszesz édes? Már lehet az idöre hivatkoznom, mert fájdalom nem egyszer, nem kétszer, nem százszor, hanem ezerszer vádolt meg, komolyan és tréfásan, féltve és elitélve, hogy csak napokra szól az én szívem szerelme, hogy azt könnyen elfujja szél, elmossa eső, vagy leomlik magától.  

  És ime ott van a hol volt, nem igen nött, csak körvonalai a nagysága bontakozhatott volna ki, ha egy-egy kis köd el nem takarná néha előled édes. De nem is kisebbedett ha az aggodalom köde még ugy elveszti is szemed elől. – –  

  Nem írok többet, hanem várom a választ, reméllem édös Naccsád, nem lesz rövidebb 12 oldalnál, hisz olyan sok pótolni valója van. Annyit mulasztott…  

  Hát sok szorgalmat kívánok és fényes sikereket a nekem való levélírás (itt az önzés Csimborasszója ugye?) terén.  

  Csókolom a kezét, – mig a most megválaszolt megszólítását jóvá nemteszi (lássa hogy követelőzök) csak a kezét s maradok aki voltam, a maga… hü…