Móricz Zsigmond – Holics Janka (1903-05-30)

  Édes, édes jó egyetlen  !  

  Adjon az Isten sok, sok boldog, nagyon boldog Pünköst ünnepet Magának, – de ne ilyen szomoruat, hanem örvendetesebbet. Olyan nagyon, olyan végtelenül önző vagyok, hogy azt kivánom, ne ünnepeljen több Pünköstöt igy – magánosan, – csak én velem. Ugye megengedi ezt az önzést, hogy én azt higyjem, hogy magános az ünnepe, ha én ott nem vagyok Vele?  

  Én olyan árva vagyok. Rovom az utat – de hosszu mostanában,! – és nem remeghetem töprengve, – vajon nem találkozom-é ma véletlenül  ?  

  A Lánczhidról, hogy le lépek, már számitom: itt láttam meg egyszer, – (mikor a képviselöházból jöttek;) – s dehogy nézett volna hátra! – jaj, most se néz! szegény. – És azután együtt megyek Magával; sorra idézek ezer apróságot, hogy mentünk végig azon az uton; hogy néztem rá szakadatlan, – boldogan. Hogy mentünk be a kecskeméti utczai czukrászdába, hogy találkoztunk a klinika előtt, hogy az Iparmüv. Muzeum sarkán. S mikor a Sashoz érek, nézek, nézek befelé vágyakozva a Márton utczába. Idegen már nekem. Pedig, hej hányszor drukkoltam fel azon a lépcsőn! Egyszerre ijedten nézek hátra: Nem jön-é a hátam megett! mint egyszer. – Hej, megszólitana most szegény, édes, makacskodi

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

madaram – gondolom magamban. Az Ernő utcza sarkán nem tudom megállani hogy be-be ne nézzek az ablakra. Ha be van zárva, konstatálom: hogy „  néni tobzódik a gyönyörüségben, hogy bezárt ablak mellett ülhet.” Ha nyitva van, - az fáj. Mert olyankor

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

kinlódom, olyan epedve várok, mint régen. Mért nem áll oda? Mit csinál? Tán alszik, ¬ tán olvas, – tán vendége van, – tán haragszik, – – tán, tán nincs otthon? – – – Jaj, nincs!  

  És én futva megyek tovább. És az a pár lépés – innen a villanyosig, legalább tizszer olyan hosszu, mint a Lánczhidról idáig. Már nem állom meg, hogy fel ne menjek valamelyik nap, – mert ugy tetszik szinte hallucinálok, hogy: ha felmennék, ott találnám. Már egyszer voltam fent. Másnap, kedden, (  volt dolgom). Becsengetek! Senki se jön soká. Ujra csengetek. Jön –  . néni, rettentő álmos szemekkel. De kiment az álom a szeméből, hogy meglátott.  

  – Hát maga mit keres itt?  

  Én oszt bementem egy perczre, – de, de nagyon üres volt a szoba, – nem volt ott Maga. Hiába kerestem. De még egy jel se a mi emlékeztetett volna magára, a mit meg volna, mert a maga édes kezéből való, – s a mit el volna – … Ez ugyan nehéz is lett vón, mert  . néni szemmel tartott.  

  – Na foglaljon már helyet.  

  – Köszönöm, de én még éhes vagyok.  

  – Jaj és nekünk most nincs semi enivalónk.  

  – Köszönöm szépen, de nem is kérek, várnak engem otthon.  

  – Mondtam a  , hogy csak anyit főzön mi nekük kell. Ha tutam vólna  

  – Sose tessék busulni rajta.  

  – De mégis valamit egyen…  

  – Ikes ige  . néni! Jó hogy itt nincs  !  

  – Ikes? nevet Az a lyány, az a lyány. Menyit boszantot vele.  

  Ugye szépen diskuráltunk?  

  Hát még mikor a bűnömre került a sor! De nagyszerű volt, milyen tüzbe jött.  

  (Nem únja még? Vegyek elő másik papirt? Fecsegjek tovább?)  

  Az este nézegettem egy bizonyos csoportképet, mikor bejött  .  

  – Tessék csak jönni, – mondom, – itt van – (pauza)  

  – Kicsoda?  

  – Aá –  .  

  Megnézi s késöbb szól.  

  – Más ismerős nincs rajta?  

  – De igen, ez  .  

  Nézi.  

  – Az ő képe nem igen sikerült. Nem ilyen. Ez olyan hideg, éles egyéniségü lányt mutat. Nem is tetszene ráismerni. A másiknak a képe nagyon jó, de a   rosz.  

  Nem szólt  

  –  

    most a ház hőse nálunk. Uj ruhája készül Pünköstre. (Olyan szép, hogy oda vagyok az örömtől!) (Nem   csak a ruhája. Azt mondja   is az elébb, nagy boldogan:  

  – Olyan szép leszek benne!  

  Mindnyájan kaczagtunk rajta s   azt mondja rá:  

  – Nem azt mondják rá kis  , hanem azt hogy: De szép kis lány ez a ruha.  

    külömben még hangosabb dicsőségre is készül: Szavalni akar a vizsgán: A lengyel anya  zeng most mi nálunk uton utfélen. Én tanitom szavalni, s mikor gyakoroljuk, a falu apró lánya ide csődül az ablak alá publikumnak. Persze a müvésziességtől egyelőre távol áll, de azért értelmes és azt hiszem kevésbé modoros mint annak a leendő   a deklamálása. De   már megunta a dicsőséget s   biztatja, hogy ha olyan eget hasgató hangon jár kél a házban, ő – beáll siketnémának.  

  Igy a. Érdekes?  

  Hát a maga uj ruhája készen van-e már édes   – nagysám? Szép? Hogyne volna, ha magán van! Óh, boldog ruha, be szívesen állnék be a helyére. De micsoda rettentő konfidenczia is az egy ruhától, hogy olyan bizalmasan mer ölelni egy gyönyörű, szép leányt, ugy hozzásimul édes termetéhez, – s még csak nem is pirul. Jaj de szeretnék bár egy napig ruhává válni. – Pakolja be azt egy katulyába s küldje ide, – én is bepakolom magamat egy másikba. Hátha pótoljuk egymást. Vajon melyik pótolná jobban a másikat? Ugy-e én?  

  Minden reggel dideregve megyek be az egyetemre: van-e levél, vagy nincs? S minden reggel dideregve jövök ki – nincs, nincs, nincs!  

  De nem egyszer mégis lángoltam, s mikor hire jött hogy  

  Hideg szél fuj felett…  

  Nem Ír? Nem?  

  Ugye ir? Irjon, irjon, irjon.  

  Ugy várom, de ugy várom!  

  Irjon meg minden kicsiséget, lássa én is milyen apróságokat firkáltam itt össze, de én magamról itélek, engem minden csöppség érdekelne Magáról s azt hiszem Maga is érdeklődik az én csöpnyiségem iránt…  

  Vagy már holnap kapok levelet. Tán már ott is van a kapusnál. De bajos, hogy olyan ritkán látom azt a helyet, csak reggel 8-9-ig lehet kivenni, pedig én azt szeretném, ha minden órában hoznának egy levelét utánam.  

  Meg hizott már édes kicsi  ? Piros már mint a bazsarózsa? Egészséges? jókedvű? tud már főzni? hát – Csak – óh, hogy nem . Mégis néha ugy tetszik mintha most, most – , gyötröm?  

  Busuló,  

  . . máj. 30.  

  éjfél, fél 12 óra  

  Édes, édes,  ! most kaptam meg a kedves, jaj de szép levelét. Ha én anyi mulatságot, örömet tudnék magának azzal szerezni, mint maga azzal nekem! Az egész villamos publikum, mert most ugy mentem mint akkor! a Margit hidon át – bámult vigyorgó ábrázatomon, frissen borotvált örömömön, "ragyogó szemem párján." – De most sietek, mert majd nem kapja meg, holnapra, – már biztosan nem ünnep első napjára, – pedig azt nagyon sajnálom. Hát isten megáldja, isten megáldjon. Csókolom a kezeit édes  , mielőbbi gyógyulást „  bácsinak”, idvezletét köszönöm s szivből viszonzom  .  

  Jókivánataimat adja át az egész üde legü .  

  Csókolja számtalanszor  

  szerető  

  . 1903. május 30.  

  - hív.