Holics Janka – Móricz Zsigmond (1904-10-14)

  . 1904. okt. 14.  

  Édes, drága  !  

  Most, hogy azt tudom, hogy maguk olyan aggodalomban és szomorúságban vannak, még szomorúbb az én életem is. De úgy-e, azóta már jobban van  ? Ezt a levelet maga még szerdán irta s ma már péntek este van. Óh, csak legalább magoktól hárítana el az Isten ilyen bajt. Talán mindent könnyebben tűrünk, mint azt, ha valamelyik kedvesünkért, ha a legdrágábbért kell remegnünk. Édes, kedvesem, irjon, értesítsen naponta mindenről. De remélem, hogy azóta már megszűnt a baj. Édes, ha nem így volna, irjon rögtön és ha talán segíthetnék valamennyire, úgy is készülünk , akkor én most mennék, – de akkor irjon   édes,   cimezve, hogy ő bontsa fel. De nem akarom hinni, hogy így lennének. Hisz csak ott lennék én is, kívánom már, úgy szeretnék már közöttük lenni. Engem ide már csakugyan csak az én szegény   köt. Óh, igazán kevés, aránytalanul kevés az öröm, a boldogság a bánat és az élet nehézségével szemben. Én is naponta vesztek el egy-egy illusiót, mindennap többet látok az életből, a

[törölt]

« melyiket »

mit – az igazi, komoly életet, a melyben mindenki csak maga magára számithat s csak magában keresheti fel az örömét – ezt az életet olyan szépen eltakarták előlünk, ami jó   olyan erőfeszítéssel szerzett meg nekünk mindent, annyi küzdelemmel csikarta ki eddig az élettől a csupa örömöket, jókat. Most már mi is jobban látunk és kétszeresen fáj a másik oldalát látnunk az éremnek. Engem a boldog, gondtalan, víg órák emléke nem vidít, de elszomorít.  

  De látja édes, úgye ez mind nem tartozik ide. Nem is érti tán, mit gondolok, mit beszélek.  

  Ha baj van maguknál, irjon édes, mert én nagyon nyugtalan vagyok. És nem tételezek fel a sorsról semmi jót. Én mindig félek a jövőtől. És legjobban rettegek attól a gondolattól, hogy magát valami érje. Óh most már én nem volnék elég vigasztalás magának, az én szerelmem már nem volna elég kárpótlás! –  

  Hiába tiltakozik édes, én nem hiszek senkiben, én érzek és abban hiszek csak.  

  Az én lelkiállapotom is rettenetes volt e héten, persze egészen más irányú tépelődéseim voltak, mint magának. Engem sokkal lényegtelenebb, silányabb gondolatok foglalkoztattak! Kedden irtam is magának egy nem elküldeni való levelet.  

  És mikor aztán a közelemben tudom, olyankor elfelejtek mindent, olyankor minden biztató, minden szép és jó körülöttem. Ez is csak azért van, mert olyan ritkán és annyi keserves vágyódás után látom, hogy akkor az