Móricz Zsigmond – Holics Janka (1904-05-05)

  . 1904. máj. 5.  

  Édes egyetlen  !  

  Köszönöm a névnapi köszöntőt. Első eset rá életemben, hogy ilyen szerető szív szerető szava emlékszik meg rólam ezen a napon. Nálunk nem szokás, nem is értünk hozzá, hogy kell kifejezni a szeretetet. Szeretjük egymást minden különös gyöngéd külsőség nélkül. S mégis gyöngédek vagyunk egymáshoz meglehetős nyers modorban társalogván.  

  Igy aztán idehaza nem szoktam hozzá a finom, a figyelmes stílushoz. Idegenben pedig, – óh ott a milyen a mosdó, olyan a törülköző. Én sohasem voltam senkivel bizalmas, – velem se sokan voltak. Egész kicsiny koromban vadócz, konok, idegenkedő gyermek voltam. Sose játszottam, sose pajtáskodtam. A gyermek élet örömeit nem igen élveztem. Elszaladtak fölöttem az évek s nem vettem tevékeny részt annak a kornak apró szokásaiban. Pedig nagyon, nagyon fogékony voltam minden öröm iránt. A kut s a hoszu válu, melyben a "pulyákkal" bürökszárból bárányt sündörgettünk; a nyári esték, hol az utcza porában csibét őriztünk, s temérdek kifutót játszottunk; az elemi iskolák ezernyi mozzanatra, a hajnali tüzrakástól, – a tanitó ur általi megbotoztatásig mind-mind

[törölt]

« olyan »

emlékembe vannak, hogy nem igen van szükségem

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter

»

ujabb kirándulásokra és megfigyelésekre, ha a gyermekek számára akarok irni. Mégis egészében, az az élet inkább nyomasztó, mint fölemelő hatásu reám nézve, ha visszaemlékszem reá. Nem, semmiesetre sem óhajtanám, hogy még egyszer visszajöjjön. S mi volt az oka, hogy olyan volt? Én, az én egyéniségem. Okos voltam, s tudtam hogy az vagyok; de sokkal gyámoltalanabb s valóban álszemérmesebb voltam, mint hogy ezt nyiltan kimutassam.  

  Mindig azt vártam, hogy az egész világ hódoljon nekem. Pedig nem igen tettem semmit, a mivel csodálatát felébresszem. Testileg gyönge, lelkileg föl nem tűnő voltam. Valamit megtanulni, szóról-szóra kin és gyötrelem volt. Valamit előadni, pl. verset elszavalni, a nyilvánosság előtt megjelenni iszonytató föladat. Valamit végrehajtani, akár játékban, akár komoly dologban – erre szórakozott, és erélytelen voltam. Egy érdemem volt, de sajna, ezt csak magam ismertem: mindent rögtön megértettem. Saját becses nézetem szerint igen igazságos, becsületes és nagyértékü

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: karakter

»

okoskodásokat végeztem, – de ezekről soha senkinek nem beszéltem.  

  Ebben a korban egyetlen ismerősöm volt, a kinek a közelében otthon éreztem magam, sőt még jobban othon mint a magánosságban: és ez   volt. Töle örököltem jellememnek s tehetségemnek körülbelül összes fövonásait; hibáimmal s erényeimmel.  

  Abban a korban ö körülbelül olyan idős volt, mint én most. Hasonlitok is az akkori Őhöz. Olyan soha nem haragvó, derült, okos és belátó, olyan nyilvánosság elöl zárkózó, s mégis minden embert odaadóan szerető azért nem igen vagyok, mint ő volt. Talán egyébb külömbség van nekem előnyömre. Neki nem volt szépirodalmi fantáziája. Inkább tudományos irányu volt. Ha ő férfinak születik a maga tehetségével, valószínüleg nagy eredményű pályának állana delén. Családunk, összes tagjai közt, neki volt a legértékesebb feje. Rendkivül gyors felfogásu, nagy emlékezötehetségű, biztos itéletű. És igen szerette a gondolkodást, a tépelődést, a problémákon vivódást.   bátyám, a kihez hasonló qualitásu embert csak a Gyulai értéküek között ismerek, sokban hasonlított őhozzá, de a saját nézete is az volt, hogy ugy, mint a kisebb testvér a nagyobbhoz.  

  Én sohasem kaphattam volna nála hozzám illőbb s jobb nevelőt. Ő teljesen ismert s együtt érzett velem. Csaknem ugy, mint gyermek a gyermekkel, mert hiszen nő volt s benne még anyi aczélosság és férfiasság sem volt, mint bennem már ekkor.  

  De aztán ilyen élet után, kiröpittetve az Életbe, a zugó kollegium méhkasába, idegen lármás, hideg, bántó, kínos lármafészekbe, – bizony ugy éreztem magam, mint a kis gili vércsefiókák közt. Legubbasztott szárnnyal, félénken pillogató szemmel, elhanyagolt külsővel csámborogtam. S mohón feküdtemneki, ha könyv akadt a kezembe.  

  Igy jött a második korszak. Sok al-szakot lehetne megkülömböztetni, ha most egy monumentalis munkán, a saját életrajzomon dolgoznék (és nem szerelmes levélen, melyek mostanában rémisztő unalmasan, bántóan unalmasan kezdenek eltudományosodni, ugye édes Szivem?)  

  (Siessünk.)  

  Tehát czudar fiu voltam én. Kevés rokonszenvet, egy kevés elismerést és sok csudálkozást provokáltam. Gunyneveim elég állandóan voltak, de csak a legutolsó VI-VII osztály beli volt jellemző "Sajátságos."  

  Hát ilyen körülmények közt kitől kaptam volna én névnapi üdvözletet?  

  Óh édes, édes én édes egyetlenem. abban az időben, mikor Te mindig több-több jószívvel gondoltál reám, sokat foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy nekem, igen sulyos jellembeli szívbeli s érzelembeli hibámnak kell lenni, hogy engem senki, de senki sem szeret.  

  Ezért volt olyan megdöbbentően nagy a meglepetésem, mikor, – akkor! a szomoruság a gyász, a kétségbeesés napjaiban, arra a fölfedezésre juttam, hogy – hiszen tudja! – hogy szeretsz!  

  Ezért kérdeztem olyan sokszor, hogy mi lehet bennem, a mi érdemes a szeretetre?

[törölt]

« Ezért »

 

  Pedig most már nem olyan vagyok, mint régen. Hisz már elég szivesen állok be a társaságba, csevegni, szellemeskedni és ilyen normális léhaságokat praktizálni nincs ellenemre. De a férfi társaságokat nem szeretem ugy mint a nőkét.  

  Tán ez az oka hogy mikor az utolsó férfi barátaimat is elvesztettem, akkor "tettem szert" egy nő "barátra". A ki nemes, magos és igazán magasztos szellemével, okos és tiszta elméjével, szellemes és végtelenül kellemes modorával, égiesen hófehér s bájosan tökéletes morális érzékenységével, sok -sok olyan tulajdonságot bir, a mely nekem elérhetetlen ideálom, az én gyarló, gyönge lényemnek mintegy magasabb rendü kiadása.  

  Óh édes, édes szeretett  ! Én ugy, de ugy szeretem Magát, hogy azt ki mondani nem tudom…  

  Sokkal mélább hangulatba sodródtam ez önvizsgáló irás alatt, mint hogy most ékes, kedves és szép mondatokat írhatnék, de egyszerűen szárazon, ridegen is csak azt mondom, a mit a legrajongóbb és legvirágosabb mondatokban, hogy én szeretem; örökre, örökösörökre meg szerettem azt a ki engem szeret, az én édes, kedves, drága, aranyos jó menyasszonyomat, az én életemnek hű segítőtársát, az én szívemnek jobbik felét, az én egyetlen  .  

  Szeretnék madár lenni, szárnyra kelni, oda röppenni, csicseregni, látatlanul, ismeretlenül, – nem, jobban szeretném, ha már te volnál itt, én kis madaram, – óh mikor mondhatom így: Én édes feleségem!  

  Csókolom az ajkadat, a mely annyi jót mondott nekem, a szívedet, a mely értem dobog, a szemedet a mely engem sóvárog, a te kis kezeidet, a melyek anyiszor megsimogattak – Csókollak édes sokszor, sokszor, milliószor! Sírig szerető szerelmes  

  .