Holics Janka – Móricz Zsigmond (1904-03-22)

  , 1904, III/22,  

  Édes, drága  !  

  Sietve és lopva irok egy pár sort, biztos, hogy hosszú levél lesz belőle, mert én magának mindig tudok valamit mondani még, mikor már nincs is mondanivalóm.   nincs itthon, ment az én ügyemben, oda helyettes tanítónőt keresnek. – Meglátjuk, mi lesz; "junius közepéig, esetleg a jövő tanévre." – Mi lesz addig! – Nem tudom, de azért megcsókoltam az én kékszemű gyűrűmet.  

  Most kaptam levelét és lapjait, köszönöm édes, édes  . Előbbi levelét is megkaptam, feleltem is rá régen, meg is kapta, úgy-e? Nem mer nekem nyíltan és leplezetlenűl írni? Irhat, nem olvassa senki, még eddig nem beszéltünk magáról, csak   nézte meg, meg   néni, a fényképét. Kérték ők, mert a tavalyit azt a rosszat látták s meg volt   lepve, hogy ez milyen szép! – Hát persze, hogy szép! Gyönyörű, a világon a legesleggyönyörűbb! És ez – a világ legnagyobb gyönyörűsége – az enyém! Ugy-e az enyém? Ugy-e? Úgy-e? Hát milyen vehemens ütközetek voltak oda haza? Mik azok az igen lényeges (!) és erős (!!) ellenvetései édes ? Ezt nekem tudnom kell okvetlenül!!! Erkölcsi szempontból? Feltűnt a sűrű levél? lap? Látja, ezért is nem merek írni, ott is, itt is feltünő, de különösen itt! – Irjon meg nekem mindent, kérem, én akkor megint okoskodni kezdek és töprengeni. Én mindent megirok magának, ha szóba jön. Vasárnap írni fog? Én csak örülök neki, mert így én nem tudok beszélni erről és legalább tisztában leszünk mindnyájan.  

  Csak arra kérem: gondolja meg komolyan; most még lehet! Határozzon most; még lehet! – Hiszen sirok most, mert még gondolatnak is fáj nagyon az a másik határozat, – de inkább most, és minél előbb – mint azután! – Micsoda "erős" ellenvetések? És maga is: idézzen lelki szemei elé egy kis, szegény – tán üres! – fővárosi szobát, benne két embert. Közülök egy nő, aki először: nem szép, másodszor: nem tud semmit, tán még azt a kis nyomorú ételt sem megfözni. – Sőt még tán szellemileg sem tudná kielégíteni a férfit, aki pedig csak az után vágyik, hogy egy társa legyen, aki őt érti, aki ugyanazt érzi, ami ő, akivel megoszthatja kincseit, aki vele gyönyörködik, – akit ő igazán, lélekkel szeret. – És hátha a másik sem – mit sem tud mást, csak szeretni – no meg makacskodni és durczáskodni? Tudna maga így élni, és boldog lenne maga így? – És – itt maga nem volt soha, nem ismeri az én családomat, illetve otthonomat. Nem tartja ez magát vissza? Nem fél, hogy kiábrándul? Nem fog megbánni semmit? Leírjam ezt az otthont? De hisz majd meg látja, ugy-e? – Ha nem fél attól, hogy megbánná amit tesz, akkor én is kérem, irjon minél előbb, csak azért, hogy ne legyek ilyen kétes exisztencia itthon és egész . Nem akarom ezzel mondani, hogy egész fog írni, de tudtával levelezhetünk, akkor egészen nyíltan. – A többi még – – – – messze van! –  

  Képzelje!   levelet írt nekem, megírta, hogy "vége." – Furcsa, úgy-e? Eddig nem feleltem rá,  .-nak írtam, meglátom, mit felel ő.   felelnem kell, úgy-e? Elküldöm majd magának a másolatát.   még egy betűt sem írt, én már 2 levelet irtam neki.  

  A szemem nem fáj. Most volt itt az orvos s csak azt mondta, ne irjak, mert írásnál talált. Márc. 15-ike óta mindennap eljön s valami port szór bele. A véredények látszanak a fél szemgolyómon, a szivárványhártyától a balszögletig, a bal szememen és rajta a szines hártya szélén különösen egy nagy gennyedt pattanás van. De nem fáj, nem is lesz semmi baja, csak csunya most egy kicsit. Már pár nap alatt jól lesz. Sötét van már, nem irok tovább,

[törölt]

« i »

Isten vele, édes jó   sok és örök szerelmet visz ez a levél .  

    sokat nevetünk. Szeretném, ha maga is élvezne itt velünk.