Holics Janka – Móricz Zsigmond (1904-03-17)

  , 1904. márc. 17.  

  Édes  !  

  Félre vonultam, hogy legyen egyszer nekem is jó estém, (hisz mind az, nem mondom én, ––) ide jöttem külön a   közös szobába, de nincs kilátás rá, hogy zavartalanúl megirjam ezt a levelet; nem hagynak majd "álmodni felőled" nem eresztenek majd vissza, , "úgy is az a változtatott úgy meg engem, az tett olyan keserűvé és kedvetlenné" – pedig itthon nem szeretik látni, hogy valami bánt, nem tudja   tűrni, hogy olyan – (no, megszakított  , bejött s ez a levél eltűnt hirtelen a párizsi nagy áruház árjegyzékébe. Hányszor fog még eltűnni! Olyankor a gyermekjátékokat tanulmányozom itt lefestve. Milyen jó ((  már harciasan zavart meg, nem engedi még a képeket sem nézni, mert a doktor megtiltotta az olvasást! De ő sejti, hogy én csak mellékesen nézek képeket!)) De, hogy a félben maradt mondatot befejezzem: szolgálatot végez nekem a párisi áruház még holta után is. – (Most megint tüntetek.) Szünet.   lefeküdt, de halotti énekeket énekel itt (Szünet–) és én zeneszó mellett vagyok kénytelen egy zűrzavaros levelet összefabrikálni, hogy legyen min nevetnie. – Mondtam  : Hallgass, kérlek, én írni akarok! – Én meg énekelni akarok! Már kezdem felejteni a halotti énekeket. – Hát én meg kidoblak, ha ma, most akarod feleleveníteni az emlékezetedben az összes halotti éneket! Hagyj írni! – Hogyne, – majd megírom én annak a  .-nak, hogy írsz, rontod a szemed mikor nem szabad, megírom neki, hogy ne számítson rád, már te félig megvakultál, csak nem akar világtalan nyügöt a nyakába venni. – És így tovább… Beszélt, beszélt, most már elcsendesedett, nem alszik, de jó fiú ő, átérzi és érti a helyzet fontosságát, tán sejti, hogy én milyen "nagy munkában vagyok." Mert mikor   lépteit hallja, megszólal, – sőt folytatja: Eltávozál, örökre hát, az álmok szebb és jobb honába… stb.   sem teszi fel rólam így, hogy én zenekisérettel is tudok írni. –  

  No de 2 lap és még semmi! – Pedig azzal akartam kezdeni, hogy: "" úgy-e? Ezt megérti, úgy-e? De nem akarom én bántani magát, nem, – hisz nem is tudnám, ha megérdemelné sem – de már nagyon (  szerepelt.) kezdtem hitetlenkedni megint, különben a levele nem oszlatta el kétségeimet, majd rátérek minden részére. Addig is – köszönöm így is, ezt is, édes, kedvesem.  

  Le akartam irni az utazásomat mint igértem és feltettem magamban, de most már nincs hozzá kedvem és hangulatom, pedig olyan nagyon változatos és tartalmas nap – illetve kettő – volt az, még jegyzetet is csináltam a vonaton, – akkor pedig nem irhattam, csak azért, mert maga nem írt. Hiszen én nagyon elhiszem, hogy nem futotta ki az idejéből, meg azt is tudom, hogy nagyon elfáradt a mult napokban, sok helyre pótolnivalója volt – (nem tudok rendesebben írni, káprázik a szemem) de én olyan borzasztó önző és sz… vagyok! És olyan türelmetlen; olyan sóvárogva vártam ezt a rettenetes unalmas postát naponta, és úgy a szivembe nyilallott, mikor nem hozott semmit – mert a többi nekem semmi. No, nem egészen semmi a többi sem. Naponta azon gyötrődtem, hogy: hinni vagy nem hinni, – ami nálam olyan fájdalmas és kétségbeejtő, és csak ne mosolyogjon! – olyan nagy lelki töprengés, olyan komoly és fontos mint a Hamleté, mert annyit jelent, hogy lenni, vagy nem lenni, mert végre, nekem is lehet rögeszmém, mint Hamletnek s az én lelkem is juthat a krizisbe. Mosolyog? Hogy sokszor álltam ilyen krizis előtt? azt mondja? –  

  Na, hisz hál' Istennek (!) nem vagyok Hamlet, hisz nekem nem kell az egész világgal, annak minden gonoszságával szembe szállnom,

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

– Óh én tán 5 emberéért a nagy világnak sem tudnék szenvedni, vagy búsúlni! Én érzéketlen vagyok és rossz, én nem szeretek egy nehány emberen kivül – senkit, én csak magát szeretem és magamat. – De hát ezért a kicsiny kis világért én is képes vagyok aztán: lenni, v. nem lenni, bár öngyilkos, legalább is olyan rögtön végző öngyilkos szándékaim nincsenek, mert hogy marólúgot igyam, ahhoz már kicsike a lelkem. –  

  De hol vagyok én már! Nevet? Mosolyog? Azt sem bánom már! De akkor csak mégis inkább arról az apácáról beszélnék, akivel együtt utaztam s aki végig próbálta az összes padokat a kupéban, hogy nem puhább-e tán valamelyik, hogy fel ne ébressze a kegyetlen zsibbadás, tompa fájdalom, a kemény pad presentje, – legszebb álmaiból. De mind egyformán nyomhatta, mert folytonosan fészkelődött. – tán gyöngédebben viselték magukat, – nem tudom, – mert onnét én egészen egyedül utaztam . Onnét 2 lányka szállt fel, az egyik igen csinos és csacsogó. A másik szótlan, fölényes és komor, kellemetlen, akárcsak én. – És csúnya is. igen jól mulattam. Olyan nénit, mint a   gazdasszonya, még maga sem látott. Erről sokat lehet beszélni, de én most nem tőtöm ezzel a papírt. Eredeti, jó, és érdekes asszony az. Majd nevetünk még tán rajta egyszer együtt. Majd   fogja prudukálni! – még egy fülig elpirult kis tanár képe maradt meg az emlékemben aztán felé, a mindig jobban, jobban ismert vidék, a fogadtatás, az érthetetlen, gyerekes mennyasszony, – az elnyeléssel fenyegető sártenger stb. stb.  ,   vártak, itthon mindenki; szombaton, még a dalárdában is voltam, kedden még szavaltam (!) is. – Na lássa, mennyi változatosság, mennyi furcsaság, milyen szines, tarka élet! És milyen szürkeség, milyen üresség, mennyi fájdalom, sóvárgás, epedés!! –  

  Csak ma volt meleg, enyhe, boldog napom! A kertben voltunk, már kezdődik a dolog, s én nem csinálhatok most a nélkűl se mást, se irni, se olvasni, se napfényt nézni, se varrni, se kertimunkázni, se kacsintani! nem szabad, csak járkálni, semmittenni! Ha a doktor úr ezt a levelet megpillantaná! Mikor ma jött a maga levelét néztem, olvastam, nem először. Kérdi: Csak nem olvas nagysádkám? (ez a rendes szavajárása) Nem szabad ám! De szerelmes levelet szabad? kérdeztem hangtalan szóval. –  

  Különben, ne aggódjon, látja, hogy semmi bajom, – már nem is fáj, már most csak vörös a szemfehérem. Olyan apró fehér, gennyes pontok voltak a véres porcshártyán, már tán kevesebb van. Aztán úgy is mindegy nekem! –  

  Magának csak "szemes lány kő" mert "mit csinálna egy egyszemű, félig-meddig szemtelennel." Én ilyet nem tudtam volna írni, gondolni! Hát mondtam én, hogy csináljon vele valamit? mondtam, hogy kelljen, ha már megvakul? Akkor nekem nem kéne olyan kétszemű! –  

  A maga levele úgy is olyast beszél, mintha (de ne haragudjék) most eszmélne arra, hogy élni, enni kell s hogy egy ember kevesebbet eszik mint kettő s hogy egy ember semmiből is megél, kivált, míg otthon van.  

  Én nem is értem, mit ír? "Mondja igazán, vóna nekem kenyerem?" – Hát hisz én nem tudom, eddig maga tudta ezt biztosan, – most kérdi tőlem. Hát, hisz lehetne! De én nem mondom, hogy más legyen maga, mint ami, de hát ne essen most ilyen letargiába!  

  Édes  , hát mi a baja? Mért olyan levert? Mért emlegeti anynyit, hogy ha fundusa, meg lelke volna? Azt mondta egyszer, hogy rosszul esik szomorú arco

[törölt]

« ka »

t látni, – hát azt hiszi, hogy szomorú volna valaha az én arcom azért, mert nem lehet bársony székünk, meg pecsenyénk? Maga fél tőlem, hát nem tudja, hogy én milyen szegény lány vagyok, nem tudja, vagy nem teszi fel rólam, hogy volna bennem annyi erély és annyi szeretet, hogy mindent elvetnék még azt a kicsit is, amim van, – ha van – magáért, , magamért; önző vagyok csupán, tán szeretni is önzésből tudok csak –) nem hiszi, hogy úgy vágyom magához, ott lenni vele mindig, csak neki, érte tenni valamit, nem hiszi, hogy én olyan nagyon, nagyon árva vagyok most maga nélkül? –  

  Ha arra gondolok, hogy mennyi soká nem leszek vele, hogy maga ott busúl – ha igaz! – nem tudok más lenni, kell, hogy én bántsak mindig – no ugy-e búsúl néha, mikor eszébe jut, hogy van egy könnyelmű teremtés a nap alatt, aki magának csak fejfájást, gondot okoz, de a kinek a közelében szeretett lenni, kivált, mikor… nem gondolt másra, nem gondolhatott – mint arra, hogy egy lány a magáé egészen, amennyire csak lehet, – és most nincs a ki a magáé legyen, – akkor elszomorodik, ugy-e?  

  Én meg itt! Hisz nekem itthon igazán, őszintén mondom olyan jó dolgom van, és lehetne!   szegény úgy örül, egészen felvidult a ház, hogy mind a ketten itthon vagyunk;   is közel és elég gyakran itthon. Igazán szegények vagyunk, de ha meg tudna mindenki elégedni a sorsával, – boldogok is lehetnénk. Csakhogy:   látja, hogy ő nem tud kielégíteni teljesen mindenkit (most ugyan nem törődik –) látja, hogy szegény küzd, fárad, dolgozik és nem vergődünk mégse zöld ágra, mindig van, ami visszaránt. És sok minden baj  : beteges, nyögős, sokszor elégedetlen, nem tudjuk, mert nincs tehetségünkben kielégíteni az igényeit.   néni: A legkedélyesebb, a legtöbbet mulatunk rajta, ő nem igen gondolkozik a modern világ gondolatmenetében, nem is törődik a modern szokásokkal és divattal, nem is igen érti, hogy hogy lehet élni és gondolkodni, mint ahogy ő teszi. De aztán tud ám néha piszkálni is, heccelni, elégedetlenkedni, morogni, persze ez mind a legjobb akarattal történik.  

  Mink,  , én,:   bizony könnyen él, nem gondol arra, hogy rajta kívűl, illetve itt, a családon kívűl van egy olyan részvétlen és hazug világ, amelyik nem engedi élni a a maga jószántából, csak ha valaki erőszakkal és saját létjogát követelve illeszkedik bele.   még gyerek és könnyelmű az ilyen gondolkodáshoz. Még nagyon könnyen és dacosan beszél. – Ez a matura is engem keserít jobban, mint őt, – különben nem tudom, most azért, hogy nem mutatja, lehet ő komoly és józan belül. Úgy-e Édesem?  

  Én: én nem vagyok teljesen, szivvel, lélekkel itthon. Olyan ideiglenesnek érzem magam, mintha csak viszontlátni, egy kicsit boldognak jöttem volna a régi gyerekfészekbe, és lever az a tudat, az a kétség, hogy nem így van, én egészen haza jöttem, talán, egészen addig, míg csak rá nem adom a fejem, hogy elmenjek valahova önállóan élni, esetleg tán könnyíteni a sorsunkon. Ha eszembe jut, és sokszor jut, hogy milyen fájó érzéssel vettem búcsút , mintha örökre búcsúztam volna el attól a gondtalan és boldog időtől, akkor én is elégedetlen és szótalan vagyok a   bosszúságára és fájdalmára.  

  Jaj, de sok hiábavalót írtam én magának. Édes, egyetlenem, ne kritizáljon, ne haragudjék érte. –  

  Magok hogy vannak? J...?? Maga kész a Szász munkával? Irja meg, mi lett az állatmesékkel.  

  Én tanulnék németűl lelkesen, – hányan kértek már erre! – ha megirja a módját, hogy lehet a legpraktikusabban és legkönnyebben megtanulni. Milyen eszközök segítségével? Mert én nem tudok semmit, hiába gunyol maga, de ha akarok, fogok egy kicsit tudni. Kérdezze meg a szerkesztői üzenetekben, mit tegyek.  

  És mondja, biztos helyre küldöm én ezt a levelet? meg a többit? Csak tartsa, őrizze, mint a szeme fényit,

[törölt]

« meg »

hogy majd ha megvakultam egytől-egyig visszaszármaztathassa, nehogy illetéktelen és elitélő szemek elé kerüljön.  

  És kérem, ne irjon nekem ide nyilt lapon semmit.  

  Már eddig is, csak hallja mit hallottam: "…Hogy te félig-meddig mennyasszony vagy, van a…" "Ki mondta? "Tudja ezt mindenki ! Hogy egy tanító a vőlegényed s szerelmes beléd egy ujságiró!" Ezt egy idegen lány mondta, az egyik tanítóné testvére, aki csak vendég . – Szóval, rólam folyik a pletyka javába. Hogy megszapultak! Bánom is én! Csak ne lássanak semmit! Már reggel van! Ha   ezt sejtené, bizonyára komoly jelenet és kritikus

fejlődne

[bizonytalan olvasat]

.  

  Igazán nem is tudok, nem is bírok többet írni, tán reggel. Isten vele édes, jó, drága  , szeresse a maga szerető . ját  

  Édes! Nem küldtem el tegnap, mást akartam írni, mert ennek se füle, se farka, de ha nem volna felelet is a levelére, nem is küldeném el, mert csak elkedvetlenítem vele az én kedvesemet, úgy-e? Van benne olyan rész is, amit tudtára kell adnom, pl. a német, – és nem visz rá a lélek, hogy még egyszer leírjam. Pedig levelének ez volt a legkedvesebb és engem legjobban felvillanyozó pontja. Hát valami nagy

[törölt]

« on »

töri fejinkóját, – de ha megvakulnék, – akkor minden hiába lenne! Akkor én elmehetnék

[törölt]

« p »

Piripócsba.– Nem, nem bántom, ne haragudjon édesem, hisz én csak szeretni tudom magát, csakhogy ilyen tövisesen. Az bánt, hogy én magának hátramozdítója, gátja, akadálya vagyok és élete megnehezítője, de nem vagyok rá képes, hogy kitérjek az utjából; ha néha teszek is kisérletet erre, belesülök, amint kitör a szenvedély. De hisz szeretem, ez nem lehet átka magának! – Ugy-e nem? úgy-e maga boldog, ha én szeretem? ugy-e maga is? Máskor tán mást irok. Kérem küldjön legalább egy lapot, mindig mindjárt, amint levelemet megkapja, hogy nyugodt lehessek. Irjon, ha lehet. Eddig még nem is beszélt   Magáról, csak azt kérdezte, hogy eljön-e az idén, vagy úgy, mint tavaly? – Nem olvas fel megint? –   nem volt? Nem is megy? Én tán ma irok neki. –  . néniéknél nem? Messze van?  

  Más levelem tán kevesb lesz s vidám, Isten megáldjon én édes  !  

  Jó kedvet a mesékhez! Az nagyon kedves és élvezetes munka, úgye-e?  

  Azt a szép   lapot megkaptam és nem értettem. Nem is pirultam el akkor. De most már gondolom, mit akart mondani. Úgy-e azt, hogy többé nem búcsúzunk.  

  Fejezze be ezt a mondatát, nem értem: Igazán lehetséges, hogy maga én – izé – Még azt is mondja, hogy erre ne feleljek, miért?  

  Érti, miket írok? El tudja olvasni?  

  Hát akkor mégis rosszúl tette, hogy kivette azt a lakást? Óh, csak legalább május lenne már! Mikor látom, mikor simogatom meg azt az édes arcot, mikor csókolhatom meg azt a drága szemet! Soha?!? Nem igaz! Úgy-e nem? – Nem tűnik fel otthon valakinek ez a sok levél? – Irjon, kérem a maga .