Móricz Zsigmond – Holics Janka (1903-06-26)

  Édes, édes egyetlenegy drága, szivenfakadt szerelmes  !  

  Álomból ébredtem, még a hatása alatt vagyok. Álmodtam szépet, gyönyörűt, ott voltam Veled, Nálad. És te, hogy örültél, de mennyire, de milyen bohón, olyan édes, gyermeteg örömmel, hogy én elfelejtettem örülni is, gondolkozni is, csak néztelek mohón, szívdobogva, reszketve a boldogságtól. – És te olyan álmos voltál, te kicsi angyal. Mert kicsi és, angyal voltál, – mint azon a régi kis képeden, – és szegény kicsim alig tudta azokat a titkos, sötéten csillogó szemeit nyitva tartani. Sorra kezet csókoltam a  , a   s – Te nyujtád szemed és én megcsókoltam egyszer, kétszer – és elfordultunk, hogy ne omoljunk egymás kebelére… Jaj ugy szeretnélek már látni!!! Te is? Ugy tétovázom mint – a felleg az égen, kóválygok a hogy a zila szél meglóditja – zöld űberczíherem. Én legjobban szeretnék elsején rögtön útra kerekedni s repülni – Hozzád, enni sóskát ződön, enni Téged pirosan, enni a te repeső édes fantáziád lebegését. Talán velem is, én rám gondolva is, együtt is meglátnánk "a kövér arczu holdat", a mint bujósdit játszik a fátyolszerű, meg sűrűbb, fehérebb és sötétebb felhőkkel! Aztán meg az ég színe is jó témánk lenne. Ha én nem volnék is elragadtatva attól a kékségtől, mert én nekem sokkal sürgősebb elfoglaltságom lenne, én fehérségben és pirosságban és ragyogó szem-barnaságban gyönyörködnék, reszketve minden perczért a mi elrepült, – de te felfedeznél egy kis darab mennyet, a melyiknek a színe valami vasárnap látott rongyhoz is hasonlított, s az én gyalázkodó-rongyos ellen mondásomra váltig erősitenéd, hogy azt a rongyocskát onnan vágták ki, onnan ni, hol most a kékségben az a hosszú keskeny, fehér sáv látszik, onnan hiányzik az a kék rongy, annak a helyébe fódozák ezt a fehér felhőfoszlányt, hogy az ég nyitva ne maradjon, hogy oda be ne pillanthassunk… Igy mulatnánk" – és én rebegő gyönyörrel lesném okoskodó, képzelődő kis édes szájad minden mozdulását…s meg csókolnám…  

  Kizavart ez a rosz kölyök  . S pillantatom egy lapra essik és még jobban kizavarodok. Képzelje – azazhogy már tudom haragudott, bosszankodott s rosszul érezte magát miatta… Most fáj és én erre gondolva tudom utját állani, még jobban érzem a bűnbánatot. Ez az ostoba lapos   ismerős felebarátunk a Bulkeszi izéjével meglepett egyszer. nagy elcsüggedésben voltam s ez a furcsa váratlan valami működésbe hozta a fantáziámat s este alig olvastam el a lapot, nekiültem s hozzáfogtam A villámosról  fecsegni. Ne haragudjék érte nagyon édes  , hogy úgy esett, – de rám nézve jó volt az eredmény, megjött az íráskedvem. Ha megigéri hogy nem haragszik soká. – ugye megigéred? nekem esik nagyon-nagyon roszul, profanáltam, legalább ugy látszhatik a te szerelmes szivednek – egy tövisét.

[törölt]

«

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés:
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

»

A tied, és nekem az oly szent a mi a tiéd, h most borzadva dobtam a (lapot???) a ládába, ne is lássam… Hálából ha megbocsát hisz a titok így is kettőnké! – akkor vasárnap küldök, vagy hetfün   egy Tanulók Lapját! a mi abban van, közvetlen a bulkesziáda után attól elevenebben, írtam. De persze gyatra s én valószinüleg arra se fogok rá nézni tudni.  

  És én ilyen ügyekkel vagyok elfoglalva most! Még ilyen vén fővel is!... Péter-Pál napján leszek huszonnégy esztendős; nagykoru…  

  Lehet, hogy másnap indulok vadregényes tájéka felé. Felüdülni röptöd venni és – sóskával tölteni meg bendőcskémet ződön. (Én leszek ződ e művelet alatt, vagy a sóska? Vagy mindketten? T. i. te meg én?) Ződön!  

  Egy ződes-barnafedelű könyv van a kezembe: Költemények , írta

Harsányi Kálmán

Harsányi Kálmán

  . Tegnap kaptam olvasni, s azóta folyton olvasom. Édes gyöngyöm ha megyek elviszem magammal. És ha kiállunk valami büszke tetőre, hegytetőre majd szavalok belőle. Mert ezt csak ott lehet hozzáillően elszavalni. Ez a költő! Ilyenre vágytam! Ezt szeretem. Szinte reszkettem az izgatottságtól míg olvastam. Mintha tőlem, titkos gondolataimtól tanult volna hangot. Ha én irnék, ezen a hangon dalolnék én is.  

  Az imént bent volt  , s az alatt – ezt az olvashatatlan apró és formátlan lapot nem irhatna – lemásoltam   két versét. Mind ilyen közvetlen, egészséges, de nem mind ilyen kisded. Sőt talán nincs is benne több csak vagy egy-kettő.   néha mint az orgona. Még nem tudom, mint a vihar orgonája-é vagy mint – csinált, de jó orgona?  

  Óh én bikficz, a ki vagyok; másokról zengek dicshimnuszt – szerelmesemnek irva.  

  – – – Istenem, de régen is láttam édes, édes csúnya orrocskádat, a mely olyan furcsán állott, ha azt mondtam rá szivből fakadt forró szóval, hogy szép!!! De régen hallottam csunya édes, édes hangodat, a mely olyan hangzatosan – csendült meg ha dicsértem, nem birva uralkodni e vágyon, hogy – gyönyörü! Jó, hát ezután mindig igy imádkozom: „Istenem! add nekem az én csúnya, fakóarczu, de szép termetű; csacsi csacsogó, de okos és nagy képzeletű; akaratgyönge, de véghetetlen jó szivű; hűséges

[törölt]

« gyermeki »

szüle-

[törölt]

« szerető »

, de engem véghetetlen szerető – édes egyetlen egyemet, a kit én rettenetesen imádok, jobban mint téged, mert benned megrenditette a nyomorult átkos mai világnézet a hitemet, de ő benne semmi soha! Add uram Isten hogy ne kelljen hozzá is ugy irnom titkos óráimban verset, mint Tehozzád!. "Isten mi vagy?

hiu

[bizonytalan olvasat]

lázadt agyréme? Kit minmagunk alkottunk szentnek; Kit mi tettünk Istennek?!" - … Ámen.  

  – – – Ha van Isten az égben, meghallgatja az imádságot.  

  És most int az óra. Én öltözöm, s indulok arra hosszu utra, a melynek a végén ott az akasztófa. Már csakugyan ugy megszoktam, mint a czigány az akasztást. – De azért könnyen el tudnám viselni a csapást, ha nem noszogatnának reggelente hogy: Siess már te! elkésel.  

    e czélból ujra bejött: No mi lesz fiu! – s látva hogy a   könyvét csapom e levélre, azt mondja, – látom, már irtál róla egy csomót! Hát a tiedről mikor irnak?  

  Irtam ám. Irok is ám. – Arról is irnak még!  

  Hej  ! Mi lesz a jövővel?  

  Igy dalolja  , az én vágyamat is ki. –  

  Isten veled, isten veled, csókol 10 szer, 100-szor 1000-szer, egyenként olyan százas csókkal, a milyet…!! édes, édes. édes! szivem, szentem szép szerelmem, küldj egy csókot .  

  Csakugyan elkéstem most villamoson repülök át a Margit hidon s – legelgetek a   virágos rétjén! De azért nem sokat késtem.