Móricz Zsigmond – Rákosi Jenő (1904-12-18)

  A tragikum   

  Csak egy uj gondolattal akarok hozzájárulni a tragikum elméletének fejtegetéséhez. De ez a gondolat azt jelenti, hogy teljesen ujonnan kell kezdeni az eddigi összes vizsgálatokat s uj vezérgondolat szerint kell ujra épiteni az eddig felgyült óriási anyag halmazt.  

  Eddig az egész filozófiában, szorosabban véve az aesthetikában, vagy hogy ne általánositsunk, ilyen nagy tudomány-területet: a kérdés tárgyalásában inductive szerzett adatcsomó alapján képzett tisztázatlan s meghatározatlan „világnézet”-ből dedictive állaptották meg az inductive tapasztalható tényeket is. Igy a theologia módszerével igyekeztek az aesthetika

[törölt]

« i »

kérdéseit megoldani.  

  Az eddigi vezéreszme a theologiai volt. Ez t.i. kevés és homályosan, szinte öntudatlanul szerzett adat alapján egy bizonyos, fantázia alkotta egyetemes világtörvényt teremt s aztán összes erejét arra forditja, hogy a törvény igazságát bizonyitsa deductive következtetvén belőle, még egyszerü, kézzelfogható tapasztalatokat is. Látnivaló hogy a periódus első fele rendkivül gyönge, a második fele tulságosan erős. A milyen kevés gondot forditanak a tudományok arra, hogy kimutassák, hogy jött rá az emberiség annak az egész mindenségre szóló törvénynek az ismeretére, annál nagyobb erővel igyekeznek arra, hogy a törvény helyességét megvédelmezzék. A törvény megalkotójának épen azért egy-egy személyt neveznek, mig bizonyitójaként száz, meg ezer szerepel. A filozófia vallás nevű fajában, mely valósággal az emberiség legféltettebb lelki kincsévé lett, századokig, sőt ezredekig szó sem lehet arról, hogy a régi vezéreszme helyett uj lépjen föl. A filozófia többi ugynevezett világi rendszere pedig egyik a másik után támad és enyészik s két filozófus nincs a rengeteg közt, a ki teljesen egyet értett volna a világra egyetemesen érvényes törvényt illetőleg. És azért van ez a nagy különbség, mert az

okoskodás

[bizonytalan olvasat]

első felére, a törvény alkotásához vezető utra egyik sem figyel eléggé, valamennyi könnyelmüen alkotja meg főigazságát, ismereteihez és fantáziájához mérten, – s aztán mind azzal foglalkozik, hogy deductive bizonyitsa az Igazság igazságát.  

  Hogy ez mennyire káros azt csak a legujabb korban tudta meg a világ. Mióta a természettudományok uj módszert hoztak a tudományba. A módszer ujdonsága mindössze abban állott, hogy annak az utolsó okoskodási-körnek az az első felére fektettek nagyobb sulyt. A természettudományok szinte a másik végletbe esnek az inductive való adatgyüjtéssel. Ők el sem jutnak a sok részlettörvény megállapitása után a végső törvényig, nem hogy még ebből is igyekezzenek ujra visszakövetkeztetni ismert és ismeretlen dolgokra. De az az egy bizonyos, hogy igy az ember tiszta látáshatárán belől maradnak és a mit megvizsgálnak, az a mi törvényt megalkotnak, azt utódjok valamennyit használhatja s tovább épitheti.  

  Az aesthetikában egész maig, csak igen csekély kisérletek vannak ennek a rendszernek behozatalára, itt még virágzik a régi mód s az aesthetika szentegyház, melynek kérdései elé csak saru-levetve léphet a vizsgáló.  

  Évek óta gondolkozom már e tudomány több kérdése fölött. Nem dicsekedhetem sem tudományommal, sem munkám nagyerős voltával. Szerény utjező akarok lenni, mikor röviden elmondani szándékozom gondolataim vázát, a tragikum kérdéséről. Különbenis mindaz, a mit elértem oly egyszerü dolog, hogy nem az a csodálatos, ha valaki fölfedezte, hanem az, hogy eddig máskép beszéltek róla.  

  Mi a tragikum?  

    hatalmas 600 oldalas könyvében , melyet erről a kérdésről irt, ha jól tudom, egyszer sem mer vállakozni arra, hogy rövid, precziz, teljes feleletet adjon rá. Azért mert oly sajátságos valaminek érzi, a mit egy szóval meghatározni nem lehet s azért nem, mert sok dolognka kell jelen lennie, hogy tragicum álljon elő.  

  Egy helyen azt mondja; nem szószerint, de értelmileg hiven idézve:  

  „A tragédia szükségképen oly hőst választ, kinek pályája a teljes tragikumot mutatja: a kitámadást, vétséget, küzdelmet és bukást. S a tragikai cselekmény, mely a tragédiának tárgyát képezi, épen a hősnek az egyetemessel folytatott küzdelme. Ezzel való összecsapásában kovácsolja végzetét.” (582.) (7.)  

  Tehát a teljes tragikum bizonyos okok s módok szerint lefolyó cselekmény. S ez a mód: „az az eszme, az egyetemmel szembe került ember képvisel.”  

    sokkal közvetlenebbül mondja: (12.)  

  „Elég azt mondani, az emberi vágy határtalan… hasonló az egyén tragédiája is.”  

  Tehát e szerint valami olyan ellentét a tragikum, a mi előre meghiusit bizonyos harcz utján előálló vágy teljesedését.  

  Nem vitatom még, helyes-é, vagy helytelen ez a meghatározás. Csak azt akarom bemutatni, hogy itt emberi cselekvésnek valami titkos, láthatatlan lényegének meghatározására törekszenek az irók. Szóval abszolut elvont gondolkodás utján akarják megfejteni a dolgot.  

  Az elvont gondolat már az a bizonyos inductióból alkotott törvény, a mely arra való, hogy belőle visszakövetkeztessenek s hogy őt bizonyitsák. Ezért lehet a könyv legeleső fejezetében kijelenteni a törvényt, mert hisz ez az alap s a tudós többi munkája csak arra való, hogy ezt bizonyitsa – deductive. És most lássuk a tragikumot, mint az ember életében fellépő jelenséget.  

  Ha egy üres szobában megindul a fonográf egy új természeti jelenség áll elő: a levegő gyorsabban rezeg, mint mig nem forgott a fonográf korongja. De magára a természetre ez nem érdekesebb dolog, mint az hogy a levegő vegyi változást idéz elő nagyobb lassusággal a rézkilincsen. De ha én bent vagyok a szobában, hangot hallok és rozsdásodást veszek észre. Ott nem volt hang, mig én nem hallottam, nem rozsda volt, mig én nem láttam, – hogy mi volt önmagában (Ding an sich) azt ugyan én nem tudhatom. Ezért a hangot is, a rozsdát is csak ugy vizsgálhatom, a milyen benyomást tett én rám.  

  Egy élet folyik, vannak benne célok, harczok, erények, vétkek, győzelmek, bukások. De nincs se komikum, se tragikum. Ott épen úgy természeti jelenségek folynak le, mint a másik példában. De ha én, a néző, bizonyos észjárásu szervekkel felruházva, a mik nem születtek velem, ugy mint a fül, a szem, csak kifejlődött mint összes lelki tehetségeim, – ha mondom én a müvelt ember nézem – egyszer kaczagok rajta, máskor vele sirok – egyszer komikus, máskor tragikus jelenetet látok életében.  

  Az első esetben azt kell vizsgálni, micsoda természeti jelenség tesz reám hang vagy rozsda benyomást. A másodikban, hogy milyen emberi életjelenség tesz rám komikus vagy tragikus jelenet benyomását.  

  Azt kell vizsgálnom, mikor látom tragikusnak az állapotát.  

  I. Nekem, a nézőnek milyennek kell lennem, hogy egyáltalán láthassak tragikus jelenetet, hogy t.i. felfoghassam a legteljesebb mértékben appercipiálhassam azt.  

  II. A szereplőnek milyen egyéniségünek kell lennie, milyen harczot kell vivnia, s milyen véget kell érnie, hogy sorsa tragikus benyomást tegyen rám.  

  III. Micsoda következtetéseket és törvényeket lehet levonni ezekből a vizsgálatokból?  

  IV. Ezeket a jelenségeket deductive lehet-e bizonyitani?  

  Az I. kérdéssel deriti fel a tragikum fogalmának különböző népeknél s különböző korokban való óriási eltérését. Mint a hogy a mi istenünket nem tudta volna felfogni a görög nép, ép ugy a mi tragikumunkat sem tudta volna megérteni. A hindu dráma, a görög, s a   dráma lényeges különbségeit. Mert ha feltesszük azt, a mit az eddigi vizsgálók tettek, hogy a tragikum lényege egységes és változatlan, akkor nem lehetne érteni, hogy miért van az a rendkivüli különbség a különböző korbeli tiszta tragikum között. Ezzel az I. kérdéssel nem szándékozom most, a hely szük volta miatt sokat foglalkozni, ugy hogy csak megjegyzem, hogy nem a tragikum lényege egy és változhatatlan, hanem a tragikum érzése. Hogy mi a magábanvaló tragikum, azt épen ugy nem sejtjük, mint azt nem, hogy mi a fa, föld, levegő magában véve. De az bizonyos, hogy az ember mindig felfogta a földet, füvet, levegőt, épenugy, mint a komikumot s a tragikumot.  

  A II. kérdés magának a jelenségnek vizsgálata. Kénytelen vagyok itt is csak bemutatni a mai, tragédiáról szóló kész eredményeket.  

  Első az, hogy a hős szerepel. Ez egyszerüen felismerés. Erényei.  

  A hős harczol. Maga a harcz nem tragikus. A küzdő vagy győz, vagy veszit; ha győz, nem tragikus a helyzet, csak ha veszit. Csak akkor tragikus a helyzet, ha a hős – csalódik.  

  Az tehát a második biztosan megállapitható eredmény, a mit már a III. kérdés törvény gyüjteményében beállithattunk, mint igazságot, hogy a hősnek csalódnia kell.  

  Milyen csalódás s milyen foku a csalódás?  

  A tenger és a száraz harcza magábanvéve nem tragikus, egyszerüen természeti jelenség. De ha én nézem az elemek viharzását s mindenkiben emberi lelket képzelek és emberi vágyakat, a melyek arra vinnék őket, hogy egyik a másiktól természeti rendjénél nagyobb területet akarjon elhóditani s azért a czélért harczolna, hogy visszaszoruljon régi határai közé, akkor tragikus lehet a harcza.

[törölt]

« Ha egyik liter viz, bizva kocsogásában, a levegőtől egy köbméter területet akar elhóditani, akkor tragikus lehet. »

 

  Az összes tragédiák hősei mindnyájan olyan czélért küzdenek, a mik végrehajtására természettől megadott képességüknél sokkal nagyobb erőre volna szükségük. Tehát a tragédia ujabb eleme gyanánt leköthetjük ezt: a hősnek erejénél sokkal nagyobb vágyai okozzák a harczot magánál sokkal erősebb ellenféllel, s természetesen csalódik erejében.  

  De hát ha olyan sokkal nagyobb erejével a vele szemben álló erő, nem látja be ő azt előre, hiszen a hősről azt láttuk először is, hogy kiváló szellemi erejü!  

  Csakugyan, a tragikumot és komikumot csak egy hajszál választja el egymástól. S ez a hajszál az, hogy mennyire látszik előre a siker? Csak fokozati különbség van köztük. Sőt belsőleg sokszor semmi különbség sincs köztük, csak a néző szeme előtt komikus az egyik, tragikus a másik. Az előtt, aki látja hova fog fejlődni a dolog. Ha látom, hogy mi lesz a dologból, kaczagok, kaczagok a szörnyü erőfeszitéseken, vagy sirok, reszketek a vigyázatlan könnyelmüségek miatt. Ezért nézi meg sok olvasó legelőször a regény végét, hogy tudja mihez tartani magát. Mert a végczél az, hogy az ember éljen és pedig boldogan éljen. A komikus és tragikus hős közt csak az a különbség, a mit, mondom sokszor csak a néző vesz észre, hogy az első életére nem fontos dolgokér küzd, legalábbis olyankor küzd, amikor nem fenyegeti élet-veszély, vagyis nagy erő van benne a vele szemben álló kis erő ellen, – de ő azt nem tudja. Ellenben a tragikus hős olyan dologért küzd, hogy az több neki az életénél, de ő azt nem hiszi; mikor pedig belátja, akkor aztán nem törődik vele! Vagyis a tragikus hős

[törölt]

« olyan fontos célért küzd »

czélja olyan fontos, hogy

[törölt]

« minden »

az övénél sokszorta nagyobb erővel kész szembe szállani s tudja, hogy életeért, életével játszik.  

  De miért rokonszenvez a néző a tragikus hőssel, ha az ilyen oktalanul vakmerő harczba kezd s miért nyugszik meg mikor elbukik, sőt meghal az, a kit ugy megszeretett?  

  A   finom észrevétele szerint büntársai vagyunk a hősnek, a kik e szerint érettünk bünhődnek. Vagy helyesebben, küzdőtársai vagyunk, s a hős mikor meghal, a mi czéljainkért hal meg. De a részvétel leirásában teljesen igaza van Rákosinak:  

  „ helyesléssel… rettentő bukása felett.”  

  Csak ezt a legutolsó gondolatot nem fogadom el.  

  A néző megdöbbenve a katasztrófa előtt sem áll meg, nem válik el a hőstől. Ellenkezőleg, soha melegebb és lázasabb örömmel nem várja, hogy a hős megállja a helyét, mint akkor! Igen, megérezzük, hogy mi gyarlók vagyunk s most, mikor már egész tisztán áll előttünk a veszély, – mi visszalépnénk. De egyuttal érezzük, hogy az jellemtelenség volna tőlünk s büszkék vagyunk s a veszély rémétől borzadva egyuttal ragyog a szemünk, hogy a hősnek egy perczre se jut eszébe ez a mi gyáva gondolatunk! Mert sokkal nagyobb erő kell szembe fogadni a csapást, mint megfutamodva.  

 

[törölt]

« A fölemelő érzést épen az okozza, hogy emitt egy ember, a kiben szinte megdicsőül az emberi erő. »

hogy a hős mikor megdicsőül bukásában mi is kivesszük belőle a részünket. Mert senki sem tagadhatja, hogy tulnyomó erővel szemben bukni dicsőség, – előle meghátrálni, ha felidéztük a bajt, – szégyen. S tulajdonkép a tragikai hős bukása, nembukás, nem büntetés, hanem annak az akaraterőnek, mely bennünket minden sikerhez elvezet, a végletig való fokozódása. Hogy a test gyönge s egy III. Richárd kardja százezer embert nem tud levágni, az teljesen mellékes, mert akaratereje olyan épen maradt végig, hogy az egy millió ember legyőzésére elég lett volna. S ez az a mi fölemel bennünket első sorban.  

  Mert a tragikai végnek három megnyugtató eleme van.  

  1.) A hős természetesen, mint előre tudtuk s mint ő is érezte összezuzódik a rászakadó óriási suly alatt, – de dicsően végzi életét s a gyöngeségnek, gyávaságnak egy árnyalata sem rozsdásitja meg lelke nemes érzését. Ez a végtül végig való megnem rendülő óriási lelkierő diadalt arat a lélek minden bünén és gyávaságán, mikor meg tud halni.  

  2.) A társadalmi rend sulyát és kötelező erejét érzem. Tudom, hogy ez az ember fölzavarta a közrendet s tudom, a költő is csillapitólag és engesztelőleg mutatja meg nekem, hogy „jobb volt igy. Sok, sok ember érdeke kivánta, hogy helyre álljon a rend…” Ebbe nem annyira örömmel, mint inkább türelemmel nyugszom bele;

[törölt]

« mert látom, hogy a hős

[...]

[hiányzó szövegrész]
Kiterjedés: ismeretlen
Ok: olvashatatlan
Egység: szó

legalább keresztülvitte a feltételét. »

Belátom, hogy igy a bajok megszüntek, – de a hősöm is dicsően végezte ám az életét!  

  3.) Harmadik, de mélyen ható s fontos tényező, hogy az egész történet olyan szép. Harmonikus, teljes, ép, egészséges, müvészi, egész. A költő nagy lelke nyugtat meg bennünket, a mely ilyen magas harmoniába tudta olvasztani az élet zürzavaros eseményeit s ilyen lecsillapitó szelidséggel érezteti velünk, hogy a vihar akármilyen magasztos is volt, elmult s immár csönd és béke jövend.  

  Ezek a tragikum, illetőleg a tragikus esemény fő törvényei:  

  Egy rendkivüli embertársunk,  

  a csalódásnak igen magas stilü jelenségében látja vergődni.  

  A IV. szakasza a vizsgálatoknak a deductiv bizonyitás. Ide tartozik a régi magyarázatok esetleges czáfolása is.  

  Egy példával akarok szolgálni.  

  Kiváló aesthetikusok állapodtak meg abban, hogy a tragikai hős harca az egyénnek az erkölcsi világrenddel, vagy az erkölcs érdekében az erkölcstelen társadalmi renddel való összetüzésből fejlődik ki.  

  Nem igy áll a dolog.  

  Mindenki, a ki magáénál nagyobb erővel áll szembe, s bukásakor belátja, hogy lehetetlen volt győznie, – tragikus bukáson megy keresztül, még akkor is, ha csak apró, napi érdekü harczról volt is szó. Más szóval: minden tragikus esemény – csalódásban lesz tragikussá; s minden csalódásban van a tragikumnak egy csomó eleme. Ugy hogy a tragikum nem valami csudálatos, csak rendkivül kiváló jellemek és tehetségek életében fordul elő: a legkisebb és legsekélyesebb élet is tele van apró tragikus mozzanattal.