Labancz László – Móricz Zsigmond (1901-11-04)

  , 1901. ^XI/_4.  

  Kedves   Úr!  

  Kérem szépen, hogy posta fordúlattal a vizsgálati terminusról, s egyröl-másról irni szíveskedjék: pl. hogy   idejében átadta-e a diját? mert tőle azóta, hogy a pénzemet saját czéljaira felhasználta s erről értesitett, irást hiába várok. – Nem nevezem meg itt nevén a gyereket, hisz mindketten fenékig ismerjük. –  

  A kedves   ura bészokott-e már a hivataloskodásba? Fizetésemelést kapunk, hát józan logikával most semmiféle emberfia ki nem sütheti azt, hogy jó volna otthagyni a hivatalt. Csak maradjon ott és növekedjék nagyra bölcsességben és emberszeretetben, mindkettőre kiváló alkalma lévén ottan. – Lám én sem hagyom ott a magos miniszteriumot, nem ám. Jövő évi október 16^áig (a meddig tart a szabadságidőm) itt, vagy ha itt nem másütt, de okvetlenűl falun üdűlök és vadúlok az Isten és a magam nagyobb dicsőségére, hogy legyen majd (:ha herkulesi termettel és erővel újból viszontlátom ifiú ambicziomnak és vágyaimnak szemetes terét:) kin faragni a művelt és minden tekintetben elsajátitásra érdemes modorú és jellemű uraknak. Ne plura dicam! – Ezt a nem is nagyon vágós latin mondást csak azért igtattam ide, hogy – mint leendős latin tanár és egy szóval filozofus – meg ne botránkozzék szörnyű tudatlanságomon.  

  Különben mint él? Bizonyára jobb hangulatban, akarom mondani állapotban találja a levelem, mint a milyenben én irám, a mikor meg-megszakítva mondogatám "hogy is tehetted, a mit tettél, az Isten szerelmeért…"   öcscsének üdvözletemet.