Szemere György: Apró regények

  Aki e vaskos kötetet végigolvassa, alighanem nagyon meglepődik: – az a gondolata támad, hogy egy vergődő iróval ismerkedett meg, ki ha leir valamit, mindig különállónak képzeli magát, pedig munkakomplexumát maga az élet olyan definiálhatatlan bizonytalanságokba siklatja át, melyekből csak konfúzusan, céltalanul botorkálhatna ki, ha a megfoghatóan közeli valóságok utáni hajszában nem volna kénytelen elérhetetlen távolba hátrálni. Évekkel ezelőtt irta meg a legpompásabb magyar egyfelvonásost „A siralomházban“ cimmel, de lendületesen induló karrierje azóta teljesen félbeszakadt. Ezt az uj kötetét már nagyon nehéz abból a szempontból vizsgálni, hogy az alakok lelkének milyen mélységéből fejlődik fel a tragikus pont, melyből a regény kiindulhat – mert itt egyéniségekről szó sem lehet.  

  Néhol valami „mélyitést“ kisérelt meg az iró, pl.: „A parasztmágnás“-ban, melyet azonban egy-két szó elmondása után már teljesen ismerünk s amit ezután mond, az csak modorának is unalmas ismétlése.  

  egy évtized óta semmit sem fejlődött, sőt nem is változott. A spiezmoralisták kegyét hajhássza, elfojtott erotikumát fügefalevéllel takarja s iskolai konzervativizmusból fejlődött parvenű gőggel a közvetlenül előtte járt nemzedék útján botorkál.  

  Ha egy erősen induló iró köteteiből fejlődést felmutatni lehetetlen, holott minden tollvonás a fejlődés lehetőségét nyujtja, akkor az iró nem talentum s ezen sem ambició, sem kapkodás nem segit. Az irodalmi differenciálódás minden akadályt ledöntve járja a maga útját s nagy tanulságok adódnak abból, ha egy individium az irodalmi fejlődés társadalmi és lélektani szükségessége előtt akadályul vágódik el.  

  Talán igaz az, hogy a régi formákban, a régi harmóniában sok oly vonás van, melyre fel lehet épiteni a mai ember psychéjét is – de akkor legalább a stabilis világnézetű ember helyett egy folyton gondolkodó, törtető, szinte a végtelenbe derűlő embert kell beállitani. Az erős ember, az sohasem arisztokrata-paprikajancsi s az irodalom sem mindig pózoló magánügy, műkedvelők időtöltése.  

  Legalább akkor nem, ha az Atheneum Könyvtár „320–576 oldal terjedelemben nyomtatva egy korona és kilencven fillérért mindenütt“ – még pályaudvarokon is – árusitja.