Molnár Ferenc Mirákuluma

  A fehér felhő, háborús darabja a „jó izlésben“ kétségtelenül kiemelkedik a szinpadok „háborús“ terméséből, de igy is a szerző tipikus pesti volta és nem megvetendő üzleti érzéke semmivel sem tudott több benső értéket adni nekünk mestertársai aktuális fércmunkáinál. A fehér felhő nem mirákulum – ehez tulságosan hangos – és nem dráma, hanem romantikus mozilátványosság. Amit vártak tőle: a háború emberi lényegét csak itt-ott és csak félve lebbenti elénk egy-egy néha véletlenül elhullajtott mondatban. Annál többször kell azonban elfanyalodnunk a sok szentimentális, háborúsan hangolt idegekre pályázó motivumok láttán. (Igaz: ezek préselik ki a szemekből a darab sikerét.) A szerző tehát itt sem tett egyebet, mint ujból bebizonyitotta előző darabjaiból ösmert otthonosságát a nézők hangulatvilágában. De nem csak azt takarta el A fehér felhővel , ami a háborúban emberi, hanem karikaturát csinált abból is, ami magyar benne. Stylizált typusokat adott olyan, gyereknek jó beállitásban, mintha a vérző magyar társadalomnak csakugyan az volna a legnagyobb sebe, hogy „dicső vörösördögeink“ nem is a paripa hátáról, mint ahogy azt az iskolás könyvekben tanultuk, hanem a közönséges lövőárokból krisztusodnak bele az ellenfél panganétjába.  

  Az előadás szokatlanul jó volt. De csak azért, hogy néhány velőig szomoru ember szeméből könyeket csaljon elő egy tormával spékelt ötlet, kár volt a gyönyörü diszletek áráért s a rendező és szinészek lelkiismeretes fáradtságáért.