Séta egy halott körül Laurelban

  Laurel község négyezer lakosságú, Polgárai javarészt farmerek s csak kevés van köztük olyan, aki Delavare államon túl valaha is járt. Az életről Laurelban kevesen tudnak.  

  A község mayorja, Mr Wilfred Montgomery egy juliusi napon Washingtonban volt, az elnökkel kezetfogott s a capitolról meg tudta mondani azt, hogy terjedelmesebb, mint a City Hall Philadelphiában.  

  – Pedig már az is jó termetes kolossus.  

  Az ilyen megjegyzés a pipázó vagy gummit rágó farmerek között valóságos felfordulást keltett.  

  – Gee, kolossus, mi az? – vihogott egy fiatal legény.  

  – Kolossus.., hm... ez egy nagy épület... öt udvara van... talán hat is... az oszlopai olyan kövérek, mint egy borjas tehénnek a hasa... talán még kövérebb... mit tudom én... nem akartam átölelni... well... ez az épület olyan magas, hogyha a Charliet ötvenszer egymásra rakjuk, még ennél is magasabb az ilyen kolossus... Pedig a Charliet öles legény...  

  A Charlie, aki szintén jelen volt ennél a beszélgetésnél, a Hasting Charlie felszegte a bikanyakát, csakhogy igazolja a polgármester állitását öles voltáról.  

  – Ereje az van a Charlienak, de esze nincs – mondta Rev. Elijah Future, a methodista pap aki a beszélgetőkhöz csatlakozott.  

  – A tiszteletes úr mondotta, hogy boldogok a lelki szegények – jegyezte meg Jenny Hastings, a Charlie huga.  

  – Édes lányom – felelte a pap – neked ilyen nagyszámú férfitársaságban nem volna szabad jelen lenned.  

  A fiatal leány szőke fejét hátra vetette, mintha a pap megjegyzését igy akarná lerázni magáról, aztán elmosolyodott.  

  – A tiszteletes ur – mondta eltávozóban – mindig prédikál. Elrontja a „good time“-t...  

  – Az én lelkiismeretem nem tiszta, ha erre a lányra nézek – mondta a pap. – A szülei elhanyagolják, tehát nekem kellene foglalkoznom vele. Igaz-e Charlie?  

  A legény hümmögött.  

  – A Jenny független... independent...  

  – Nem kellett a válaszod – pattant fel Rev. Elijah Future.  

  – Felelek, ha kérdeznek – okoskodott a legény, akinek ez este valamivel frissebben müködött az agya, mint rendesen.  

  A polgármester rendreutasitotta a legényt.  

  – Fogd be a szádat s a hugodnak mond meg, hogy sokkal rövidebb a szoknyája, semhogy az orrunk alá dörzsölhessen valamit is.  

  – Igaz – dünnyögte a többi farmer.  

  Charlie ellátotta a száját – Well – mondta – ő lány...  

  S vállat vonogatva elment.  

  – Gentlemen – mondta a pap – fáradjanak el a lakásomra. Kitünő almaborom van, egy kicsit elszórakozhatunk...  

  – Kaliforniai almából készült a bor? – kérdezte az egyik farmer  

  – Abból hát.  

  – Akkor gyerünk.  

  S egy tiztagu processió – élén a polgármesterrel – elindult a methodista paphoz kaliforniai almából készült bort inni. Rev. Elijah Future antialkoholista, amit a valóságban gyakorol s aminek a szükségességet a közérdekében a helyi lapban már ki is fejtette.  

  Nyolc órára járt az idő, a levegő forró és nedves volt, ugy hogy a kiejtett szavak is izzadni látszottak. Jenny Hatkins a patak partján sétálgatott Julian Brayleyval, egy philadelhiai egyetemi hallgatóval, aki bátyjának a barátja. Jenny még philadelphiai tartózkodása idején, amikor a College for Nurses tagja volt, találkozott hébe-korba Julián Brayleyval. A fiatalember nem keltette fel az érdeklödését, mert csak a base ballról és egyéb semmitmondó sportról tudott beszélni, habár tetszett neki. Jenny már akkor feltette magában, hogy az életét semmiképen sem fogja haszontalanul eltölteni. Éles és találó megjegyzéseivel csak azokban a körökben szerzett magának barátokat és barátnőket, amelyekben a vele egyvágásu izlés uralkodott. Tizennyolc esztendős életéből két évet töltött Philadelphiában s élete egyik legmélyebb öröme az volt, amikor a Pennsylvania Hospitalban fekvő betegnek először kedveskedhetett hideg borogatással. A korház orvosai kedvelték, mert egyszerüen elmés tudott lenni és természetes módon nyilt és közvetlen. Olykor belevonták őt is a társalgásukba s a kérdéseire amelyekre szakszerü választ várt, szivesen feleltek, a mosolyát pedig ugy fogadták, mint egy szeretetreméltó honoráriumot. Laurelban egy hónap óta tartózkodott édes anyja betegségére való tekintettel, de már nagyon várta az alkalmat, hogy visszautazzék Philadelphiába, megszokott és megszeretett környezetébe. Julian Brayley két nappal azelőtt érkezett meg Oswalddal néhány heti tartózkodásra.  

  – Hallja, Julian – mondta Jenny – üljünk le a patak partjára, úgy sem lát bennünket senki és lógassuk a lábunkat a vizbe.  

  Brayleynak tetszett az ajánlat.  

  Egy bokor mögé ültek, amely eltakarta őket s leszedve magukról a harisnyát és cipőt, a lábukkal pacskolták a vizet.  

  – Ez jó – mondta a leány és csettintett a nyelvével.  

  – Jó bizony – ismételte a fiatalember és megcsipte a leány lábát.  

  – Ezt ne tegye – mondta a leány. – Csak a tisztesség határain belül – tette hozzá fontoskodva.  

  Elnevette magát.  

  – Bontsam ki a hajamat?  

  – Segithetek?  

  – Elvégzem magam is.  

  (Folytatása következik).