AZ UCCASÖPRŐ
(Rozványinakörök hűséggel)Hivatkozott személy [PIM]
Minden reggelen az ő szomorúsága van legelőbb az uccán, a
gyürött sorsok közül, amikor a hajnali csöndben az úttest szürkesége csak
imitt-amott van beszórva egy-egy perdita gyúlóbb színével – a Ferencváros
felé mind kisebb foltba veszőn.
A nap elől zárkózó hajnalkák zilált kórusában, itt-ott húsz
esztendős csípő ha riszált, utánalankasztotta szemét, hahogy elvesztett
magzatát megismerné csak igy anyjamódi, ringó járásáról; mert arról már
leszokott, hogy arcba kerüljön velük s ráfogadja pökhendi nevetésük gúnyját
becsületes ráncokból épült arcára.
– Nem jár ezekkel hálá’sten – És minden reggel, ha a
Boráros-tér felől kitört a nap, mintegy imádkozva emelte le előtte lakkos
tetejű sipkáját – Nem jár velük hála legyen...
Ezen a reggelen gondtalan fütyürészésig szabadult ki ez a
megszokott hazárdban mindig ujra megfuldokló fürdőzés. Vidám söprüvel
harsogatta a körút piszkos hátát s pipafüstjének kék derüje belekavargott a
munkája nyomán köréje verődött pusztitó porral. És a monoton tervelgetés
szálain, amikor már tétényi kis viskóra is jutott az álmodozásból,
benyargalta vérét asszonya mindennapi, tüzes, hajnali bucsuja. Kemény
örömmel markolta a söprű nyelét egy arasszal feljebb, s a hajnal első
dologórájában a vérpezsgető munkától gerince vágyas örömökre lendült. Csak
késöbb, mikor a sziv már nem birt teljesebb hullámokat dobálni a vonagló
idegek borául; gerincében a mozgástól gennyes sebként ragadt el a munka
nyűge.
Egy helyen már vagy ötödször zúditotta neki széles ivben
söprüjét egy letapadt villamosjegynek s a vacak kis papiros mind erösebben,
valami falánk piócaként, tapadt a sárra. Hóna alá kapva lándzsa gyanánt a
szálak hegyére forditotta a söprüt és úgy döfött bele a zavart munka
dühével:
– A keserves istenedet! – S bökött fujva. – Még aki kitalált
is. – Tombolt dühében és fékről futó szavak köpködték az egész világot.
Végre a recsegő félivbe feszitett vesszők feltépték a szürke
utról a sárga bilétát s ahogy egyenesre pattantak, szinte belölük teremve
röpült ki a napra egy gyémánt fülbevaló s rögtön bomlott fényéletbe kezdett.
A nap végtelenből zuhogó sugarait ezer szinnel pompázó, de apró fénykévékre
tördelte s gunyos hivalkodással diszitette ki velük a szürke köveket.
A gyöngy – immár marakodó Lucifer – a fény hangtalan
hahotájával tört bele
néhány napból termett sugarat az utcaseprőben évek óta összekotort nyomor
szemébe.
hahotájával tört bele
néhány napból termett sugarat az utcaseprőben évek óta összekotort nyomor
szemébe.
Majd a söprü villámsebesen a magasba nyult, gigászi jelenséggé
folytatta a szikár, gőthös uccaseprőt s aztán gyors zuhanással, mint valami
menekülő csatornapatkányra, lecsapott a gyöngyre, mely hiu pompájában már az
egész környéknek csillogott és árulkodott magáról.
– Az istenedet – lihegett a megrökönyödésből magához térülő
ember s kicsit meg-megemelve; de keményen leütögetve nyügös robotja
készségét, szinte megverte a drágakövet, mint valami szökésben elkapott
gyereket.
– Kódusnak is lehet egyszer briliántos... És a nagy
feszültségnek hirtelen nyugalomra kényszeritett grimaszával bemosolygott a
szivéhez.
A piszkos, lucskos vesszők alatt, egyik-másik alul lévő szálra
szikrázó gyürüket csavart az elnyomott gyémánt; de csak itt-ott, ahol az
elzárt nap még éppen fényleni segitett.
Az uccaseprő lélekzete lassan visszakapta régi ritmusát s
megzsibongott benne néhány percig vaiami mély biztonságérzet...
De már zugott, dübörgött a város, megindult félelmes
vérkeringése s a járdákat elöntötte a nagyszerü vér: az ember. Robogó
villamosokra zsufolva röpültek munkába az izmos karok, széles vállak és
komoly koponyák.
Elbámészkodott rájuk, utánukgondolkozott s keze még egy
darabig biztosan fogta le magának a megváltó jószágot. Egyszerre a vonagló
lárma alól, mint valami folytogató köd, nagy szomoruság terjengett el rajta
és idegeit uj remegés láza járta be. Sok-sok homlok cipelte a járdán a maga
külön gondját: kiki a magáét. Ettől felelős gyávaság söpörte le szivéről a
biztos nyugalmat.
Kétszer is lehajolt már, hogy felkapja a fülbevalót, de
mindig, mintha csak gyomrában a nyomornak valami homályos gőgje feszülne meg
acélrugóként, visszacsattant a dereka és mohón behajlott ujjai egyenesre
ijedtek.
Amint kiutat keresett önmaga elől, karjának szokatlan
ernyedtsége uj haragba lökte, a sárga szakaszjeggyel való fölös küzdelemre
gondolt, s még sok ilyen megfizetetlenül elpazarolt erőfeszités emléke
szökött be a tudat alá s ott nyegle, esetlen jogérzetté sürüsödött.
Lassanként sok mindenért lehetett az övé az a drágakő s mégis ugy érezte
magát a suta jogban, mintha uj ruhába öltözött volna. Szégyenkező, fejletlen
birtokosul, akin mindenki észreveszi az ujat és aljas szerző utakra gondol.
Kültelki
bűze nem a
ruhán, de egész lényén végigcsurgott a szimatoló orrok emlékezetében.
bűze nem a
ruhán, de egész lényén végigcsurgott a szimatoló orrok emlékezetében.
Most a Baross-ucca felől gondtalan vágtában, ragyogó fekete
pompában gummikerekü fogat jött feléje veszett száguldozásban. Fekete, de
feketeségében is napot vakitóra lakkozott. Látszólag szétzuzható, de
raffinált jelenség a rejtett acélszerkezet felett.
Az uccasöprö bamba meredezéssel fogadja tudomásul. Cimpái
megremegnek a veszély ösztönével. A fiakker az uttest közepén röpült
egyenesen az ö kincsrejtö állomása felé. És nőtt, nőtt félelmes sebességgel.
És tündökölt benne az urnő fogaknak zamatos, hófehér nyakával és fölényesen
uralkodott benne a taxaméterre nyárspolgári ijedezéssel nem pislogó, az
áremelkedésre oda se hederitő ur.
A fejedelmi jelenség részegitő pompájában ünnepeltette magát a
nappal, s drágakövei láttán az uccaseprő mohón csapott le a maga kincsére.
Esetlen jogérzete dacos, izmos testet öltött. A hölgyön és söprün ide-oda
pattogó tekintet mellett villámgyors ütközet folyt le az ösztönben, a
forranó vér idegtörésében: Drágakő! Drágakő! Ott disz és hivalgás! Itt
kenyér, tiszta asszony és viskó!
Még meggyávult s egy szelid, de erős ivvel akarta félrehuzni
kincsét az utból; de megdöbbent, hogy az kimarad a laza vesszők alól,
kisiklik a napra s akkor vége.
A nyél végét melléhez ejtette, tenyerén ide-oda suhintva
nedvet kent szét s haragon forrt, keményhitü marokkal; felvágott fejjel
állt, ujra leszoritva söprüjét fogglaló gőgel.
A lovait erős kézzel kormányzó öntudatos kocsis megszokta már,
hogy az utolsó pillanatban ugranak el útjából, az uccaseprök. Ostorát
szilajon megpattantotta a sárgák fülén.
A következő pillanatban gránitra csapódva, betépett szájjal,
véresre horzsolt innyel métereket csusztak horpadt hasukkal a földet
sikálva, a lovak.
A lezuzott ember – tarkóján tompa, kábitó ütést; mellében
éles, hasitó fájdalmat érzett. Velejét gátjaszakadt árral zuholta a vér.
Roppanó akarattal négykézlábra vergődött, elhülyült arckifejezéssel előre
ejtette a fejét, petyhüdten szétesett száján vad émelygésből csurgott a
nyála... Böffenő dadogással bólongott az idétlen, állati helyzetben.
Tenyerén valami metsző, különváló fájdalom téritgette észhez.
Éles tárgy kinja s hogy legalább ettől megszabaduljon lassan éledő erővel
elvonta kezét. Ekkor gyönyörű fénykévék csapódtak a szemébe még téritőbben.
Nem tudta, mi az? Csak érezte, hogy nem szabad róla senkinek sem tudni és a
fájdalmat okozót bütykös nagy ujjával benyomta a földbe a kövek közé.
Dühös, szitkos hangokat hallott, mintha nagy-nagy messzeségben
a feje fölött; de nem értett belőle semmit. S most valaki
a vállát cibálta, aztán érezte,
hogy ö most feláll s valahonnan még végtelenebb messzeségből áldott, jó
meleg sugarak érik egy nagy aranykorongból.
a vállát cibálta, aztán érezte,
hogy ö most feláll s valahonnan még végtelenebb messzeségből áldott, jó
meleg sugarak érik egy nagy aranykorongból.
És akkor a kocsiban látott ur orra előtt kaszálva
belelármázott valamit az arcába, a kocsis is káromkodott, de németül és
ezért nem értette; a hölgy pedig ijedt lihegéssel, de szánakozó arccal
tovább tündökölt a kocsi belsejében.
Körbe-körbe sok-sok ember gyült és egy rendör furakodott
feléje. Ettől reszketni kezdett sirókásra csámborult szájjal mondta meg a
nevét és alig tudta, hogy hol lakik? Szánalmat tetézni mondta a feleségét és
a gyerekeit is; de azt nem kellett.
Pár perc mulva a dörgő város titáni zajban tört ki, amibe
elnyomottan, de monumentális harmoniákkal kondultak bele a szentistván
templom harangjai. A boldog dél hire, a nap zenitje volt a nyelvükön!
Ugyanekkor logós nyelvvel loholó, izzadt rikkancsok visitották a déli
kiadások nagybetüs fekete cimeit: Megkerültek a dánosi cigányok! Lakatos
Róza szenzációs vallomása! Bűnjelek a zsebkendöben!...
Asszonyát látta közeledni az ebéddel a nap adakozó aranyával
körülszegve szép fején és gömbölyü vállán.
És ez a fény megint rácsavarta lézengő gondolatait az egyre
több vérébe, már-már félelmes árakba kerülő gyémántra. Most már eszébe sem
jutott, hogy az a másé is lehetett, de irgalmatlan összetörtségében,
sebhasitó ütésektől elgyávultan lehajolni érte most még lehetetlenebb volt.
Hanem már számitott rá, majd ha este lesz. Számitott és pontos vonalakat
huzott képzeletben: lámpavastól tiz lépés balra, kanálistól egy lépés
jobbra, két kicsorbult kő között.
A hirdetési oszlop hüsén leültek ebédelni... Különösen jól
esett most ez az egy-két órai szabadság. Sebeiről régi megszokott
magyarázatot adott a sopánkodó asszonynak; de az asszony könnyére az övé is
kiperdült s a jó melegétel egyideig puhának áradozónak tartotta meg a
szivét. Nem mondta meg a gyémántot. Minden nyomoruságában és zuzottságában
sem tudta érezni ehhez az asszony közét. Majd csak a selyemkendőt, tiszta
gyereket, tétényi viskót tudja meg. És erre a meglepető szenvedélyűek sunyi
örömével gondolt.
Mig ő evett, a felesége fennhangon olvasta az ujságot. Óh, a
Kis Ujságból kivágott detektivregényekből volt otthon hátborzongató kis
bibliotékájuk s ebből lett nyugtalan álmú éjeik sok véres árnyéka!
Életoldozgató kulturájuk és alázatos bölcseségük a napihirek-rovatának
szálain szövődött.
Ma a dánosi korcsmáros szép menyasszonylányának szomoru
sorsa volt a lelkükre
csavarva. Erről siklott el az uccaseprő révedező lelke bővérü élettelt
lányára: ifjusága drága virágára. Utfélre tiprott rózsának látta; az ő
szerencsétlen, laza ujjaiból kihullottnak; elveszett, gyönyörü éveknek.
sorsa volt a lelkükre
csavarva. Erről siklott el az uccaseprő révedező lelke bővérü élettelt
lányára: ifjusága drága virágára. Utfélre tiprott rózsának látta; az ő
szerencsétlen, laza ujjaiból kihullottnak; elveszett, gyönyörü éveknek.
Az asszony a tudatlan olvasók nyegle szokásával szedte tömbös
szavakva az apróban olvasott vérengzést:
Az ember gyötrelmekben vergődő szájjal, kis kinok elől nagy
önkinzásra éhült, mohó dühhel kidiszitette:
– Megbecstelenitették. Megmocskolták azt a szép, szüzharmatos
fiatalságot, azt a fehér, omlós galambot...
Az uccaseprő elnyűgve bambán meredt maga elé s mint egy
végzetes, fekete litánia köteles szavait mormolta:
Asszonya már csak lihegve tudott olvasni a térdén remegő
ujságból s rémüldözésében szinte hazug rongy volt a fehér papiros s már ugy
böngészte, mintha valami idegfeszitő regényről vagy rémmeséről volna
szó:
Trokár Marcsa a kisérő csendőrök szemeláttára hirtelen földhöz
csapta magát és nyavalyatörést (epilepszia) szinlelt; de a derék csendőr
azonnal gyanut fogott és nem alaptalanul. Az elvetemült perszóna egy gyürüt
kapart a földbe. Igy jutott a nyomozás egy új, terhelő bizonyitékhoz.
– Óh hogy a rosseb esett vóna abba a rafinérozott pofájába. –
Csapta össze kezeit a hüledező asszony. – Hát ilyet?! Epileptikát csinyált!
– És hüledezése mögött alattomosan örült az uj szónak, ami olyan uriasan
hangzott. Kétszer is elmondta: epileptika, epileptika...
A férfi agya, vére heves lüktetésekben remegett. Kitátott
lélekkel figyelt az asszonyra. Szeme megsötétkedett, szemivein gondolat
futkosott, hamar legyürte a türemkedő bűntudatot s valami kemény elszánást
igyekezett kivésni a ráncokon.
Párja jajongva simogatta ki csipőjét és hazafelé
szedelőzködött. Még vacsoráról és gyerekekről dünnyögött bajokat. S az ember
arca egyre keményebben mondta a maga dolgát.
Azon a helyen ahol délelőtt leütötték, este maga rogyjon össze
– mindenért, ami rongy, szenny és bűn volt az életben:
rúgottságért,
arculköpöttségért, kóbor cigányvégzetért. Ott rogyjon össze és kaparja ki az
életét.
rúgottságért,
arculköpöttségért, kóbor cigányvégzetért. Ott rogyjon össze és kaparja ki az
életét.
Asszonya, amint jött, úgy távozott: a nap aranyával telehintve
és ő hangtalan boldog békességgel nevetett utána; majd! Majd!
Egész délutánja duhaj, nekifelejtkező hajszálat is észrevevő
munkában telt el – a lélek nehéz készülődéseiből lendülő heves mozgásokkal.
Éldelte, közelhozta, messzedobta, letisztogatta cifráját a mentő
gondolatnak... Mért és alkudott joggal és bűnnel. Végre annyira kiélte már a
nyavalyatörés ötletét, hogy el is nevette magát.
Érezte, hogy erejében, egészségében el fogja magát nevetni
akkor is – a sorsát kirabló csaló percekben. A rémület fekete szárnyai
suhogtak a szeme előtt s dobogó szivvel gondolt töretlen egészségére.
Kisértetes, fekete lovon meredezett előtte a rendőr a kezdődő
alkonyatban s ő feléje ment halálos elszánással, alázatos merészséggel:
– Biztos úr! Maga is szegény ember – mondta, ahogy
legmegejtőbbnek gondolta és jobbra balra negélyeskedett fejével mézes ravasz
mosollyal és beszélt a gyémántról, az asszonyról, a gyerekekről, az életről
és testvéri osztozkodásról és ő nem bánja a felét.
– Nézze kend – És a lova piszkára mutatott – Egykettőre
söpörje el onnan, mert belelép a feketém; aztán pusztuljon a dolgára!
A nap már utolsó balladáit énekelte félkegyelmű hiveinek elébe
tárakozó szivéhez. Aranyvörös pecsétként lebegett a világ partján,
aranyvörös pecsétként utolsó hitelül gyult ki napi munkája fölé, a párzásba
bóditott emberek fölé; de útja végén a széditő város villámháritói óriás,
harmonikus korongját betyár kis, szabályos idomokra szaggatták, véres-vörös
foltokba futtatták s mikor a fekete éjszakával halálos csapást akart mérni
ezer meg ezer hahotázó fény; apró, gunyos felelet gyult meg hagyatékából és
folytatta az életet.
Ezen a napon az uccasöprő is a nap bús farizeusaként fordult
annak bukó helye felé s aztán a kincs után indult, mely oly csufolkodva
törte apró fényekre a végtelen sugarakat.
Ekkor mintha uj életet kezdene; új zúgásba, vonaglásba kezdett
a város; áradt az ember és rohant a rikkancs visitva:
– Megtalálták a gyűrűt az egyik gyilkosnál! A csárdás sógora
megismerte! A cigányok mindent tagadnak!!..
Sziveszakadón állt meg az ucca legsutább figurája. Egy
pillanatba rohant be egész élete s az emberek örjöngő, kivetkőzött
cigányokul tomboltak körülötte vérrel lelocsolt arccal; vad bűzök rohasztón
csaptak az orrába, látta vérben az asszonyát és lelkéből lelkezett magzatát,
ifjusága szüzleányát lehasitott emlőkkel, amint azok vértócsában ugrándozva,
elkülönülten, csak egyetlen idegszálon függnek még vissza a régi testhez...
Vérből... Aludt vérből van minden...
Aztán a nyavalyatörősek szomorú, esetlen csápolásával, arccal
a célja felé fordulva, egy helyben úszott a földön...
Rozványi
Vilmos
Szerző [PIM]
