EMBERTESTVÉREK
(EGYFELVONÁSOS)
Meglehetősen tágas, vesszővel és forgáccsal behordott kosárfonó mühely.
A háttérben középen a havas országutra nyiló csurgásos ajtó. Ettől
balra: kicsiny, négyszögletes, rongyokkal betömködött ablak, belülről
rozsdás vasráccsal. Borus téli délután. Jobbról, háttérben iromba rakott
tüzhely. Körülötte néhány munkára váró feneketlen szék. Szintén jobbról
elöl: kopott, kigázolt divány. Balsarokban korhadt dézsa, melyben egy
nyaláb vessző ázik. Mellette félig nyitva a hálókamrába vezető ajtó.
Ettől jobbra a falon Máriakép, alatta kis olajmécs pislog. Középen
kormos üvegü, gyujtatlan lámpával, pipával, dohánnyal és cserépkorsóval
rakott konyhaasztal. Előtte a földön féligkész kocsikas. A falakon
kalitkák, nád és raffiacsomók. Nyomott, szegényes hangulat.
I.
Nagyapa a földre kuporodva, lassan, bizonytalanul a kason babrál: mintha
dolgozna, de látszik, hogy semmit se halad a munkával. Balról a háló
ajtaja mellett, Nagyanya nádfeneket sző egy széknek. Marika az asztalra
dülve egy könyvben lapozgat. Nagyapa: feltünően elcsigázott sovány alak.
Ősz fején munkássapka; szemeit nagy fekete okuláré takarja. Nagyanya;
betagesen felfujt husu teremtés, egy azok kózül a szegény asszonyok
közül, akikről a legnagyobb nyomoruság sem tudja lerágni a hájat; fején
mélyen előrehuzott pamutkendő. Marika: 16 éves erős leány.
(Néhány pillanatig hallgatás)
Marika:
Meggyujthatom a lámpát Nagyanya?
Nagyanya:
(Nem felel)
Marika:
No, Nagyanya!
Nagyanya:
Ha egyszer azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Punktum!
Marika:
(leveszi az üveget)
Nagyanya:
Jól is teszed, csak égesd bizony, hál Istennek van miből!... Hiszen
folyik ide a petróljom. Libériás inasok hordják ide egyenesen a
gyárból.
Nagyapa:
Ne bántsd no, hadd teljék a kedve!
Nagyanya:
Ugy, ugy, csak jó, szarvazd föl ezt is! (a lányhoz) Hagyd el, ha mondom!... Megállj
csak, hogy a tüzbe repülnek egyszer azok az irka-firkák.
Marika:
(tovább babrál a lámpával, de azért nem gyujtja meg; egyik kezével a
könyvben lapozgat)
Nagyanya:
(feláll, valamit rendezgett)
Máshol még ünnepen se gyujtanak ilyen korán ebben a drága világban, itt
meg
az ebadta, hadd
égjen, ha köll, ha nem... Tehetjük!... Nagyapa egész éjjel, egész nap
dolgozott.
Nagyapa:
(izgatottan mozog, majd, hogy
bizonytalan mozdulatait leplezze, a pipa után tapogat)
az ebadta, hadd
égjen, ha köll, ha nem... Tehetjük!... Nagyapa egész éjjel, egész nap
dolgozott.
Nem tudjátok hol a pipám? (nem
felelnek) Hm. Nem láttátok a pipám?
Nagyanya:
Biztosan én tülköltem a büdös jószágból. Itt van bizony a fülem mögött
most is.
Nagyapa:
(megigazítja a szemüvegét)
Add ide no, ne késtess folyton!
Marika:
(a könyvbe nézve odanyujtja)
Itt van!
Nagyapa:
(a hang félé nyul, de nem találja a
pipát)
Nagyanya:
No lám, lám, csak játszatok csibüskéim.
Nagyapa:
(hirtelen visszahuzza a kezét)
Add ide hát gyerekem!... Tudod, hogy nem érek rá...
Marika:
Tessék!
(ölébe teszi a pipát)
Nagyanya:
Miért is ne játszana? Hiszen te is ilyen voltál. Azért lett belőled
ennyi.
Nagyapa:
Milyen voltam, no?
Nagyanya:
Semilyen! Hiszen téged még az a jó Isten maga se beszél ki... Csak azt
nem tudtam még máig se megérteni, hogy miért köll az ilyen embernek
megházasodni?
Marika:
(meggyujtja a lámpát, gyönge vörös
világosság ömlik el a szobán; a lány teljesen a könyvbe merül. A két
pörlekedő öreg észre se veszi a változást)
Nagyapa:
Milyen ember voltam no? Azt bökd ki már! Korhely voltam tán? Elittam amit
kerestem, vagy ütöttelek tán?
Nagyanya:
(visszaül a munkához)
Szerencsétlen, ügyefogyott voltál mindig, az is maradtál máig... Még
bizony üthettél is volna. Nem elég, hogy kidolgoztam magam érted, meg a
gyerekeidért, most meg az unokáidért, de bizony ráadásul még üthettél is
volna. Voltam én csak egy percig is olyan asszony, mint a többi? Volt
nekem jó kendőm, topányom; mentem is valaha egy forinttal a piacra?
Terhes az voltam mindig, meg dolgoztam mindig, osztán elöregedtem,
kiszáradtam, mint valami tót lovacska.
Nagyapa:
De hát mért gyötörsz ezzel? Mindig ezzel... Legalább ma ne bánts, amikor
ugy is rosszul érzem magam. Harminc órát együltömben dolgoztam, most meg
folyton csipkedsz.
Nagyanya:
Égetted a petróljomot, de dolgozni egy fikarcnyit se dolgoztál.
Nagyapa:
Talán bizony a szellemek csináltak ennyit a kason? Tehetek én róla, hogy
nem birok többet? Nem vagyok én már mai gyerek... A munka erőt kiván,
bennem meg már csak a jóakarat van meg hozzá.
Nagyanya:
(gúnyos nevetéssel)
De persze, enni azért csak muszáj! Mi?
Nagyapa:
Mit csináljak hát? Kössem föl magam, vagy ugorjak le vénségemre a
hegyről... Hiszen ha rátok nem gondolnék... Rátok!... Mi lesz akkor
veletek?
Nagyanya:
Azt én tudom, ez lenne a legkönnyebb vége a dolognak: megszökni az
igazság elöl. (szelidebben)
Szégyeld magad vénségedre ilyeneket gondolni.
Nagyapa:
Talán ki lehet ezt még soká tartani? Negyvenöt esztendő óta mindig
elölről kezdeni ezt a cudar komédiát. (kétségbeesett dühhel) Nézd csak, nézd már,
nincs rajtam egy verdungnyi hus, hát mért rágsz még mindig? A jó Isten
legyen veled, hagyd meg legalább ezt az utolsó időmet békességben. Nem
elég nyüge vagyok én magamnak, hogy hetven esztendővel se tudok
fölfordulni. Mindig csak ez, mindig csak elülről.
Nagyanya:
Mondtam már egyszer, végy inast magad mellé! Egy jó inas már helyetted is
elvégezhetné a dolgot.
Nagyapa:
Ugyan, ki adná kosárfonónak a fiát? Miért? Azért, hogy kiszáradjon,
hektikát kapjon, megvakuljon? Lelkemre vegyem egy ember pusztulását.
Talán olyan jó dólgom van nekem, hogy érdemes volna valakit ösztökélni,
hogy tanulja meg a kosárfonást?
Nagyanya:
Miért nem fogod magad mellé a Joskót, 18 éves kamasz, oszt egy garast se
keres.
Nagyapa:
Soha!... Inkább csavargó legyen belőle!...
Nagyanya:
Ejha! Inkább csavargó?
Nagyapa:
Inkább.
Nagyanya:
Ez aztán pompás!... Mi majd huzzuk az igát, Joskó az erös legény meg hadd
csavarogjon a hegyek között. Kergesse az időt, fogdosson madarakat, mert
ebből azután sok haszna van valakinek.
Nagyapa:
Inkább csavargó legyen, de mégse fogom magam mellé.
Nagyanya:
Ugy is az lesz, ugy is. Hajnaltól estig szinét se látja már az ember.
Napestig a hegyek között csatangolni, talán jó vége lesz ennek?
Marika:
De Nagyanya, hiszen ő is szokott segiteni. Azért, hogy most annyit
szaladgál, még nem muszáj rossznak lennie.
Nagyanya:
Ki kérdezett téged?
Nagyapa:
Hallgassatok már, hiszen igy megtébolyitjátok az embert.
Marika:
(kedveskedőn a könyvben mutatni akar
valamit)
Nézze csak Nagyanya, ez itt a...
Nagyanya:
(feláll, Marikát a munkához
tuszkolja)
Hallgass, oda eredj a dolgodra! azt a jómadarat is ezek tették bolonddá.
Köllenek is nektek könyvek, komédiák... (visszaül a székhez) Ott nézd, hogy a munkád
jó legyen.
Marika:
(összecsukja a könyvet, de ujjával
megjegyzi a lapot, ahol olvasott. A Nagyanya melletti szék elé
kuporodik)
(Hallgatás)
Nagyanya:
Azelőtt megöregedhetett az ember becsülettel, hogy szinét se látta
ezeknek a bolondságoknak, most meg könyvben turkál minden koldus, azért
van osztán ilyen sok a világból.
(Hallgatás, valaki
kopog az ajtón)
Nagyanya:
No, elaludtál tán? Meghallod-e már, hogy zörögnek!
Marika:
(szónélkül eltólja a széket,
kelletlenül az ajtóhoz megy. Nagyapa mintha előre tudná ki jön,
közönbösen a kason babrál. Nagyanya kezében megáll a munka, kiváncsian
figyel. Marika eltolja a závárt és egy hatalmas termetü ember jön be.
Körülbelül 40 éves, zöld gunyába bujt, bamba, nagyfejü, vastagnyaku
férfi; pufók, véreres arcát balfelöl a száján át valami késtől vagy
baltától eredő sebforradás ékteleniti. A fél bajusza majdnem teljesen
hiányzik, a másik oldalon azonban tömött csomóban lóg le a hosszú rőtt
szörpamat. Ez az ember az uraság vadásza, vállán most is ott van az
egycsövü ócska fegyver, derekán a vászon tölténytáska, melyről zsinegre
füzve két lőt varju kalimpál alá)
II.
Vadász:
(lomhán beerőszakolja magát)
Aggyon Isten!
Nagyanya:
Hozta Isten az erdész urat! (felkel,
széket tol elé) No lám, lám, hát mégis van, aki nem veti meg
a szegény embert. No, üljön hát le az erdész ur.
Vadász:
(rá se hallgat, még mindig az ajtó
előtt álló Marikához beszél, aki a závárral vessződik)
Nem megy a cudar? No mutasd csak, majd segitünk a baján. (Kissé megemeli az ajtót, a závár
becsattan. Az ember most vigyorogva a lány arcára tapogat, átakarja
fogni) Látod fehér gerlicém, enged a cudar, csak férfiember
nyuljon hozzá.
Marika:
(dacosan ellöki magától)
Menjen a dolgára. Mit akar mindig velem. (duzzogva a munkához lát)
Vadász:
Hü, a szent Kristófodat, de sok tüz szorult a bokádba. Már pedig én nem
megyek más dologra, kincsem, mert hogy az én dolgom éppen itt van te
melletted. (hangos nevetéssel
feléje megy) Érzem én, hogy pontosan te melletted a
helyem... No ne fuss, no!
Marika:
(felkel az asztalt megkerülve, kitér
előle)
Mért nem nyughat, ha idegen háznál van! Most már talán mindennap eljön
kinozni az embert?
Nagyanya:
Ej, ej lányka, már hogy beszélhetsz igy az erdész urral!
Nagyapa:
(eddig figyelembe sem vette a
vendéget)
Jól teszi, ha nem hagyja magát.
Nagyanya:
Ott, ott, te csak törődj a magad dolgával.
Vadász:
(még mindig kíséri a lányt)
No ne fuss hát, te kis mókus. Hiszen nem akarlak én megenni.
Marika:
(a hálókamra ajtajához ért, gyorsan
beugrik)
Pfuj, pfuj, szégyentelen!
Nagyanya:
Ejj, ejj...
III.
Vadász:
(Vigyorogva Marika után kap, de ez
ügyesen becsapja előtte az ajtót)
Olyan ez, mint az eleven kéneső! (egy pillanatig az ajtóra meredve bambán állva marad, aztán
elkedvetlenedve leül) Hejaj, ilyen az ember sorsa, ha
vénségére fog tüzet a szive. (üveget vesz elő a táskából) Kóstoljon majszter ur! Ez még
ér valamit az életből, de a többi aztán egy hajitófát se. No majszter
ur, egy kis kaparó!
Nagyapa:
(oda se tekint a feléje nyujtott
üvegnek)
Ugy hasogatja a lábam, biztosan megint havat kapunk.
Vadász:
(dühösen legyint, majd szó nélkül
Nagyanya felé nyujtja az italt)
Nagyanya:
(alázatos mosollyal)
Köszönöm alássan, nem igen szeretem én a pálinkát. Csak egy gyüszünyit
igyam, már is a fejembe megy a gőze.
Vadász:
No egy kortyot.
Nagyanya:
(megkóstolja)
Brr. De kutya csipős.
Vadász:
(röhögve)
Kemény, mintha tűt meg bicsakot nyeldesne az ember. (hosszan iszik) Kutya egy
jószág, de nélküle biztos, hogy csontra fagyna az ember ebben a téli
világban. Jó asszony melengetésből ugy se jut, a félig fagyott kis
ujjamnak se elegendő.
Nagyanya:
Ugyan no, ne mondjon már ilyeneket az erdész ur.
Vadász:
De mondok bizony, mert kutyább sors az egyes ember sorsa a kutyáénál. Se
asszonya, se otthona... Eh! (kibontja a hurokból és az asztalra dobja a varjukat) Itt
van e, ha elfogadják néném. Lelőni csak lelövi az ember, mert hogy a
véribe van már ez a tempó, de bizony semmi hasznát nem látja belőle.
Nagyanya:
(mohón a varjuk után kap, a tűzhely
mellé rejti őket)
Elhiszem én bizony, hogy nehéz lehet az erdész ur sorsa, de mért is nem
házasodik meg? Az ilyen szál ember akár minden ujjára kap asszonyt.
Bizony csak füttyentenie kell, aztán már száz is fut.
Vadász:
Hát izé, néném, beteg az én szivem. Azért is
jöttem el megint, hogy nem
bírom tovább, igen-igen vágyom én a Marika után.
Nagyanya:
jöttem el megint, hogy nem
bírom tovább, igen-igen vágyom én a Marika után.
Óh, óh édes lelkem, hiszen ez még valóságos gyerek.
Vadász:
Hej, de jó dolga is lenne annak nálam. A Jézusra mondom néném, a
tenyeremen hordanám, mint az aranytálat.
Nagyapa:
De abból se lesz ám semmi. Talán azért neveltem föl, hogy most egyenesen
a pokolba eresszem.
Vadász:
Hej, de el van savanyodva a majszter ur:
Nagyapa:
Micsoda?
Vadász:
(feláll)
Hát mért fortyan ugy föl, mint valami hörcsög?
Nagyapa:
Mért? Talán nem tudom én, hogy a Lucifernél is komiszabb fajzat! Talán
még nem volt elég a fél falu asszonya, most már gyönge lánypecsenyére
vásik a foga.
Vadász:
Ej, no, mért bolygatja most a régi dolgokat, osztán meg nem kivánom én
ingyen.
Nagyapa:
Hát csak próbáljon szerencsét, ott, ahol pénzért árulják a lányt.
Nagyanya:
De bolond vén ember vagy te, hiszen nem is pénzért akarja az erdész
ur!
Nagyapa:
Elég legyen! Se pénzért, se ingyért.
Vadász:
Jó van no! Csak föl ne faljon mindjárt. Nem gyüttem én rossz
szándékkal.
Nagyanya:
Üljön csak le az erdész ur, nem köll mindjárt ugy a szivére venni a
szót.
Nagyapa:
Hallgass! Mit karattyolsz a levegőbe? Tudod te, hogy mi a rend?
Vadász:
(fenyegetőn)
Jól van no, majd beszélnénk mi még máskép is. (az ajtó felé kullog)
Nagyapa:
Vadállatoknak a vadállatok között a helyük.
Vadász:
(bőszülten megugrik)
Micsoda? Vadállat?
Nagyanya:
(kétsegbeesve eléje áll)
Az Istenért! erdész ur! (nagyapa
felé) Neked meg már teljesen elment az eszed?
Vadász:
(durván eltolja nagyanyát)
Jól van no, jól van igy is. (el)
IV.
Nagyanya:
Mond csak, a Krisztus áldjon meg, bántott téged ez az áldott jó
ember?
Nagyapa:
(közömbösen)
Bántott, bántott...
Nagyanya:
(fölveszi a varjukat, a tolluk alá fuj,
a sulyukat méregeti)
Nézd meg, nézd, máma megint éhen feküdtünk volna le, ha ő nem könyörül
meg rajtunk. Arra vagyok én már csak kiváncsi, hogy mi lesz a vége a te
nagy hirességednek?...
V.
Marika:
(kijön a kamrából, a könyv még mindig
nála van, gyanakodva körülnéz)
>Elment?
Nagyanya:
No te szép madárka, te ugyan megmutattad a fogad fehérét!
Marika:
Hát mért nem hagy nekem békét.
Nagyapa:
Nagyon jól tetted Marika. Már éppen ideje volt, hogy egyszer végkép
kipusztuljon innen az a pálinkás kazán.
Nagyanya:
Ezt értitek, borzasztó nayy urnak teremtett titeket az Isten. (Marikához) Vedd le nekem azt
a mécsest.
Marika:
(a kép elöl nagyanyának adja a mécsest,
aztán visszaül a munkához).
Nagyanya:
(a méccsel a hálókamrába
csoszog)
Istenem, már egész este van s még sehol semmi!
VI.
(Rövid
szünet).
Marika:
Nagyapa, maga fönt volt, mikor a Joskó elment?
Nagyapa:
(szemüvegét igazitva)
Fönt voltam!... Persze, hogy fönt voltam, hiszen tudod egész éjjel
dolgoztam.
Marika:
Tudom Nagyapa, de...
Nagyapa:
(sugva)
Hová ment a nagyanya?
Marika:
A hálókamrába, maga nem látta?
Nagyapa:
Nem, én nem láttam. Nem néztem oda. Mond, Marika, nem bántott téged a
vadász?
Marika:
No még csak az köllene, majd is kiásnám a szemeit! (hirtelen izgalommal) Nagyapa maga már
észrevette, hogy milyen borzasztó szemei vannak a csodabogárnak?
Nagyapa:
Csak őrizkedj lányka, igen gonosz lélek az.
Marika:
Hiszen csak nyuljon hozzám, tudom Istenem azon koldul, amit tőlem kap.
(Nagyapa mellé guggol)
Nézze Nagyapa, megtaláltam annak a madárnak a nevét, amit Joskó megakar
fogni. Olyan, mint a sas!
Nagyanya:
(a hálókamrából kiált)
Mari... Marika... hallod?
Marika:
(visszahuzódik a székéhez)
Tessék?
Nagyanya:
Add be a seprüt, de hamar...!
Marika:
(benyujtja a seprüt)
Víz nem kell?
Nagyanya:
Nem!... Vigyázz, hogy jól meghuzd a szálakat, nehogy megint puklis legyen
az a fenék. (becsukja az
ajtót).
Marika:
(leül, néhány pillanatig
hallgat)
Nagyapa!
Nagyapa:
No?
Marika:
Vándorsólyom a neve annak madárnak.
Nagyapa:
Hm. Vándorsólyom...
Marika:
Hallgassa csak fölolvasom, hogy milyen (a könyvből olvas) a vándorsólyom... (a hálókamrából butortologatás
hallatszik. Marika megretten, a könyvet köténye alá rejti s csak
saját szavaival mondja el a rajzot) A vándorsólyom az egy
ragadozó madár, Nagyapa. A könyvben le is volt rajzolva: olyan kajmós
csőre van, meg olyan nagy körmei, mint a sasnak. Kis madarakat, meg
mezei egereket eszik... Magasan szeret repülni és mindig biztosan csap
le az áldozatra. Azt is mondja a könyv, hogy a nagysága, meg a tolla
szine nem mindig egyforma. A hegyek között is más, meg a lapos határon
is más.
Nagyapa:
Olyan, mint a sas, de még annál is okosabb! Nálunk a hegyek között
szürke, másutt talán barna, vagy talán vörös... Szép lehet az Marika,
mikor egy nagy vörös madár repül az égen!
Marika:
Nagyapa még nem látott ilyen madarat?
Nagyapa:
Nem! Az én időmben csak pintyőkét fogdostunk!
Marika:
De hiszen akkor is voltak sólymok!
Nagyapa:
Voltak, a nagyon gazdagoknak. Ők megfogták, aztán vadászni jártak vele...
Kosárfonóinas nem foghatott sólymot. Azután sokat köll lesekedni...
Nekem jók voltak a pintyőkék, a nádtetőbe bujt verebek, ezeket mindig
meg lehet fogni. Ezek a szürke, buta madarak olyanok, mint a kosárfonók,
sohsem szállnak magasba... a fűzfákon bóbiskolnak és a kunyhókba
szorulnak aludni.
Marika:
De Joskó megfogja ám a sólymot!
Nagyapa:
Talán!... Hány óra Marika?
Marika:
Öt mulhatott. Igaza van Nagyanyának, még valami baja eshetik neki.
Nagyapa:
Ne féltsd te azt.
Marika:
Tudja Nagyapa, hogy Joskó vadász szeretne lenni. Az urasági erdőbe akar
elszegődni tavaszra.
Nagyapa:
Ott csak erdőkerülő lesz belőle.
Marika:
Hiszen azok is vadásznak.
Nagyapa:
Itt kell maradnia a hegyek között, ahol farkasok járnak le áldozatért a
kunyhóba. Nekünk is szükségünk van olyan vadászra, aki biztosan csap le
az ellenségre.
Marika:
Látja én is igy gondolom, Nagyapa, ha valaki vadász lett, akkor az a maga
asztalára lőjjön vadat... és lőjjön farkasokat, meg medvéket. Istenem,
néha én is ugy szeretnék a hegyek közé menni.
Nagyapa:
Én is ilyen voltam valamikor. Gazdám vasárnap a templomba küldött és én a
prédikáció alatt felmásztam a hegyre... És ilyenkor a kis kosárfonóinas
pintyőkéket hajszolt...
Marika:
Szegény nagyapa...
(A hálókamra ajtaja nyilik,
hirtelen elhallgatnak. Marika szaporán munkához lát).
VII.
Nagyanya:
(Hátrakötött nagykendőben a mécsessel,
karján piaci kosárral megjelenik. Kis zacskóból krajcárokat szór az
asztalra, magában olvasgatja. Egy szót se szólnak.)
Marika:
(Helyére teszi a mécset, aztán ujra
leül)
Csináljak tüzet, mire hazagyün?
Nagyanya:
Nem tudom minek? Talán van pénzed zsirravalóra? Akkor hát vágd ki magad
kincsem!...
Marika:
Hát ne csináljak?
Nagyanya:
Csak végezd a dolgod. (Nagyapához) Neked van dohányod?
Nagyapa:
Nem tudom.
Nagyanya:
Meg azt se?
Nagyapa:
Van no, van!
Marika:
Nincsen Nagyapa, hiszen előbb tömte ki az utolsót.
Nagyanya:
Jódolgában már azt se tudja... (lehajol a dohányzacskóért) Van ebbe fene, de nem dohány
(visszadobja) >Erre is
pénzt költeni, kenyérre is alig jut, aztán dohányt vásároljon az
ember.
Nagyapa:
Hát ne hozz, ha felhányod! Ellehetek én anélkül is.
Nagyanya:
(Kifelé megy)
>Jó van, jó, prézsmitálni azt érted. (Az ajtó közül visszaszól) Négyes köll?
Nagyapa:
(Kelletlenül bólint).
Nagyanya:
(Köhögve el),
VIII.
Marika:
(Felugrik, a Nagyanya után
kiáltja)
Négyest, fehér pakliban!
Nagyapa:
Mindegy az!
Marika:
Nagyapa mondta mindig, hogy fehéret hozzunk.
Nagyapa:
(Térdére tehénkedik)
Hát legyen fehér... mondom, hogy mindegy, akár fehér, akár zöld
pakli...
Marika:
(Előre jön, a divánra áll és egy
nádcsomót vesz le a falról)
Milyen vizes ez a nád!... Ugy-e huszasból fonjuk a Gremánék székeit?
Nagyapa:
Ühm.
Marika:
(Leül a diványra és a köteget
bontogatja)
Nagyapa maga már volt a Germánéknál?
Nagyapa:
Nem.
Marika:
Milyen szép lakásuk van azoknak... Nagyanya pedig mindig mondja,
valamikor nagyon szegények voltak.
Nagyapa:
Az öreg Gremán még handlé volt.
Marika:
Istenem, milyen szerencséje is van némely embernek.
Nagyapa:
Inkább szégyentelensége, mint szerencséje... Tömd be az orrod és kotorj a
ganéj alá, nos meggyün a jólét. Csak ne firtassa az ember a dolgok
formáját, és megy minden, mint a karikacsapás.
Marika:
Hát ilyenféle ember volt az öreg Gremán?
Nagyapa:
Talán bizony a görbe szegecskékből, ócska ólmocskákból meg lehet élni?...
Házat lehet venni az esztergaforgácsból?... Ez csak a ganéj...
Marika:
Akkor mért urazzák mégis annyira?
Marci:
(Bedugja a fejét az ajtón)
Itthon van már a Joskó?
Marika:
Nincsen...! Te vagy az hé?!
IX.
Marci:
(Bejön, sapkát a fején hagyja.
Körülbelül 17 éves, jólöltözött, sápadt képü, nyurga
parasztsuhanc)
Persze...! Aggyon Isten!
Marika:
Te is kimész a berekbe?
Marci:
Ühm. Joskó merre van?
Marika:
A sólyomra les.
Nagyapa:
(Az egész jelenet alatt föl se tekint a
kasról)
Küldjél neki egy darabka kenyeret Marika!
Marika:
(darabka kenyérvéget vesz elő az
asztalfiókból)
Kiviszed?
Marci:
Persze! (derékon fogja Marikát, amig
a kenyeret átveszi, csókolódzni akar; a lány mosolyogva védekezik,
de végre mégis megadja magát).
Marika:
Mond meg neki, hogy siessen, a Nagyanya igen haragszik!...
Nagyapa:
Ne mondj neki semmit!...
(Marika még mindig ölelkezve,
félrehuzza a suhancot és valamit sugdos vele. Némajátékkal a vadász ittlétét
magyarázza).
Marci:
Itt volt?
(Marika befogja a legény
száját, az hirtelen indulattal kést huz elő a csizmaszárából és a vadász
után fenyeget. Birkoznak, végre is a leány eltéteti vele a kést).
Nagyapa:
Otthon van az apád, te?
Marci:
(elereszti a lányt)
Otthon! Répát vág az istállóban!...
Nagyapa:
Mondd meg neki, hogy nézzen be, ha ráér!
Marci:
Majd megmondom. (huncutul megcsipi
a lány mellét) Isten velük! (vigyorogva kiugrik az ajtón)
Nagyapa:
Jó egészséget!
Marika:
(a suhanc után fenyegetve)
Siess ám te!
X.
Nagyapa:
Küldtél neki kenyeret?
Marika:
Küldtem. (a munkájához ül)
Nagyapa:
Hadd egyen szegény gyerek.
Marika:
Nagyanya majd haragudni fog érte.
Nagyapa:
No? Talán kergettem volna haza emiatt? (Belerug a kasba) Ebből talán meg lehet
élni?... Vagy talán csak azért él az ember, hogy dolgozhasson, meg
kukoricakenyeret zabáljon?
Marika:
Jaj, Nagyapa, már megint igy beszél?
Nagyapa:
Hát tehetek én máskép... Talán tudjátok ti, hogy milyen az én
fájdalmam?... Ugy érzem, mintha egy feneketlen szakadékba pottyantam
volna, menekülni szeretnék, de már nincs ut kifelé. Olyan a házunk,
Marika, mint valami vakondlyuk... Sötét... Mindenütt sötét...
Marika:
Maga csak ugy gondolja Nagyapa... Talán azért gondolja, mert a Nagyanya
pörölt, de hiszen ő neki is annyi a baja.
Nagyapa:
Én érzem Marika, hogy feneketlen veremben vagyok, ahová nem talál be a
hajnal... csak majd egyszer a halál téved ide. Vigyázz Marika, mert te
is ott jársz a verem előtt, a feneketlen székek mind a verem szélére
vannak állitva s ha nem vigyázol nagyon, egy napon majd te is becsuszol
mellettünk a feketeségbe.
(Nagyanya kivülről
zörög az ajtón)
Nagyanya:
Nyisd ki te, Marika nyisd ki!
Marika:
Mindjárt! (az ajtóhoz siet)
XI.
Nagyanya:
(karján két rossz székkel, kosárral
bejön)
Csakhogy már itthon vagyok! Majd az ember szemeit csipi ki ez a bolond
idő. (A kosárból zsirt, egy cipót,
pakli dohányt és egy kis üveg rumot tesz ki az asztalra) Nem
fáztok?
Marika:
Bizony hideg van kicsit!...
Nagyanya:
(kedélyesen)
No majd mindjárt tüzet rakok, aztán csinálok egy kis jó meleg téjácskát.
(Leveti a nagykendőt, főzéshez
készülődik) Gyere Marika, segits te is! Ej no, nézd csak,
hogy meghuzta a karom az a két holmi!...
Marika:
(az asztalhoz áll)
Kitől vannak?
Nagyanya:
A trafikus kisasszonytól... Ha azt elvégzed, mindjárt ezekbe kezdünk,
nyolc hatoskát már ki is fizetett előre a lelkem. Vasárnap meglesz a
lakzi, hát sürgősek a székek.
Marika:
No, azon már nincs sok dolog.
Nagyanya:
Csak ez az utálatos kas menne már ki előbb!... De mondtam én, hogy el se
kellett volna fogadni. Nincs ezen egy morzsányi haszon se, csak hiába
töri magát az
ember. (Meglöki Marikát, hogy adja
oda a dohányt az öregnek De ezekkel mégis meg lehet keresni pár
hatoskát.
Marika:
ember. (Meglöki Marikát, hogy adja
oda a dohányt az öregnek De ezekkel mégis meg lehet keresni pár
hatoskát.
Itt a dohány Nagyapa.
Nagyapa:
Hagyd csak, mondtam, hogy leszokom róla.
Nagyanya:
(engesztelőn)
Jó, no, jó, de felhuztad az orrod. Akkurát, ugy csinálsz, mint a
gyerekek.
Nagyapa:
Még dohányra is pocsékoltál? Nem szolgálom én meg már azt.
Nagyanya:
Csak tömj rá, ne kényeskedj, mint valami dáma...
Nagyapa:
(kebléből kihuzza a pipát, tömni kezdi,
de csakhamar abbanhagyja és görnyedten mozdulatlanul marad)
Marika:
Itt volt a Marci!
Nagyanya:
Hm, de hamar elszelelt... Olyan az is, mint az apja, csak akkor jó neki
az ember, ha folyton traktálja. Őkelme is jó madár. (vesszőt tör a gyujtáshoz; majd a
tüzhellyel bajlódik) Joskó még nem gyütt haza?
Marika:
Nem.
Nagyanya:
Pedig neki se ártott volna egy kis meleg téjácska. Agyon lehet fázva
szegényke... (az öreghez)
Tata, te citrommal iszod?
Nagyapa:
(halkan)
Nem!... Nem, jó erős legyen... Fáradt vagyok... Nagyon fázom.
Nagyanya:
Feküdj hát le!... Hagyd már azt az átkozott kast, ugy is az ördögöt hozta
he magával!
Marika:
Vessem meg az ágyát, Nagyapa?
Nagyapa:
Csak ide a diványra. (könyörögve) Vezessetek a diványra az Isten áldjon meg
benneteket.
Nagyanya:
Mi lőtt? (hozzámegy)
Marika:
(szintén odasiet)
Fáj valamije, Nagyapa?
(Mindketten karonfogják, hogy
felsegitsék)
Nagyanya:
No, kapaszkodj hát!
Marika:
Elzsibbadt a lába?
Nagyapa:
(feláll)
A derekam vagy a fejem, nem tudom... Jaj olyan lettem, mint a hulla.
(A diványra
fektetik)
Nagyanya:
Jézusom, hát teszünk rád piócát.
Nagyapa:
Jaj, ugy érzem, mintha meghaltam volna!
Nagyanya:
Marika, rumot, hamar csak, hamar. Dörzsöld meg a halántékát egy kis
szeszszel!
Nagyapa:
(görcsösen kapaszkodik)
Ne, ne hagyjatok itt, nem a derekam. Csak maradjatok mellettem... Nem
köll semmi!...
(Az ajtó hirtelen kicsapódik
és Marci ront be, néhány pillanat mulva Joskó)
XII.
Marci:
(kezében az előbbi
kenyérdarabbal)
Már nem köll
neki!
Itt gyün már az uton. Megfogta a madarat! Hú, micsoda madár az, majszter
ur.
(Nagyanya, Marika csöndre
intik)
(Joskó, kezében egy szürke madárral
megjelenik. Erős, piros képü kamasz, félig parasztosan van öltözve. A nyitva
hagyott ajtón át a léghazam meglobogtatja a lámpát)
Joskó:
neki!
Itt gyün már az uton. Megfogta a madarat! Hú, micsoda madár az, majszter
ur.
Nagyapa, meg van a sólyom!... Egész a hegy tetején voltam érte, de azért
mégis az enyém lett. (Észreveszi,
hogy az öreg sir) Mi bajod, Nagyapa? Nézd meg a madarat.
(elébe teszi)
Nagyapa:
Nem köll Joskó. (mintha félne
tőle) Csak legyen a tied! Vigyázz, hogy el ne szökjön...
Ugy-e vörös a tolla Joskó és nagy madár?
Marci:
(hangosan nevet)
Vörös?
Joskó:
Fogd meg Nagyapa! (erősen
kinálgatja, mosolyogva) A vándorsólyom nem vörös!
Nagyapa:
Nem vörös?
Marika:
Nem, hamvas!
Joskó:
Szürke.
Marci:
Persze, hogy szürke.
Nagyapa:
(a madarat tapogatja)
Szürke?
Nagyanya:
(szintén a madárral bajlódik)
Hát nem látod, hogy szürke?
Nagyapa:
Nem, nem látom!
Nagyanya:
(még mindig a madarat simogatja,
látszik, hogy örül neki)
Hát akkor mit látsz?
Nagyapa:
(nagyon bizonytalanul)
Egy fekete vermet...
Marika:
Megint ugy beszél Nagyapa, mint az előbb!
Nagyanya
(rámeredve)
Mi az? Mit mondtál?
Joskó:
Hát nem látod a sólymot, Nagyapa?
Nagyapa:
Nem!
Nagyanya:
(vizsgálódva lehajol hozzá)
Mi van veled, minket se látsz? Mondd tata, minket se látsz?
Nagyapa:
Semmit se látok!
Nagyanya
(felhajtja az okulárét)
Márjam-anyám!
Nagyapa:
Megvakultam! (hangosan
felsir) >Vak vagyok, nyomorult vak vagyok.
(Marci ijedten az ajtóba
sompolyog)
Nagyanya:
(kétségbeesetten az emberre veti
magát)
Nem, nem igaz! Tata, mondd, hogy nem igaz!
(Időközben néhány kiváncsi gyerek
sereglett az ajtó elé, s most valamelyikök elkiáltja magát)
Gyünnek a vadászok.
(mind)
Gyünnek a vadászok, Joskó! A vadászok.
Nagyapa:
Vak vagyok. A kas kiette a szemeimet.
Marci:
Bujj el hamar, már itt vannak, (a
madarat cibálja) dobd el Joskó!
Joskó:
Nem, nem adom, ez az enyém!
Marika:
(szintén cibálni kezdi)
Jaj, megölnek érte! Add ide Joskó, add ide!
(Kivül a vadász és a kerülők
hangja)
Utat! Félre! Takarodjatok!
Marika:
Nagyanya, Nagyanya, (cibálja) a Joskóért gyüttek
Nagyanya:
(felugrik)
A vadászok? Nem, nem, ide nem gyünnek be. Joskó jó gyerek.
(az ajtóhoz rohan, hogy
bezárja, ezalatt Marci Joskóval birkózik, nagynehezen a hálókamrába
tuszkolja.)
(A vadász két botos,
otromba erdőkerülővel berontanak)
XIII.
Vadász:
(félrelöki Marcit)
Félre, utat!
Marci:
(ujra elébe ugrik)
Ne löködjön! Ki maga, mi?
Nagyapa:
Jaj sötét van? Mit csináltok?
Első kerülő:
Hol az a mákvirág?
Vadász:
(Marcit galléron fogja, kilóditja)
Mars ki kölyök. Még rád is kerül a sor. (ajtó közé áll) Forgassátok föl ezt a
lyukat,
XIV.
Itt nincs, nincs semmi!
Nagyanya:
(a vadász előtt)
Jó emberek, az Istenért, nyugodjatok meg!
Első kerülő:
(Nagyapát vallatja)
Hol a kölyök, öreg? Beszélj vén mumus! No most hireskedj!
Nagyapa:
(irtózva)
Jaj, jaj, gyilkolni akartok!
Nagyanya:
(a kerülőre veti magát)
Gyilkos, gyilkos, megölni akarod? (sapkáját letépi) Megölni a vak öreg embert!
Nagyapa:
Megölni engem, a világtalan embert!
(Második kerülő ezalatt átkutatta a
mühelyt, most a hálókamra ajtaját feszítgeti)
Itt lesz! Biztosan itt van, zárva az ajtó!
(Marika, Nagyanya
odarohannak és vele kezdenek halálos harcot)
Nagyapa:
(kétségbeesett sirással)
Mit csináltok, jó emberek? Mit csináltok?
Nagyanya:
Ide nem szabad! Joskó jó gyerek!
Marika:
Joskót nem szabad megölni.
Első kerülő:
Félre! Takarodjatok!
Vadász:
Halt, halt, most ugrott ki az ablakon! (futni kezd) Állj meg, mert lövök.
(Kerülők szintén kirohannak)
Vadász:
Állj meg gazember!
Első kerülő:
Löjj utána! Húzd rá!
Nagyapa!
Én nem csináltam semmit! Ne bántsatok... Mama, mama hol vagy? Gyertek
ide hozzám!
Nagyanya:
(ráborul)
Tudtam, tudtam, hogy igy lesz!
Marika:
(az üldözök után rohan, az ajtón kivül
térdre bukik)
Fuss, fuss, Joskó! Vigyázz a madárra! Fuss, fuss!
