ÉSZAKI-DÉLI DIVÁN
Oh Philine, oh Philine, ők talán-tán jól emésztenek,
kik meztelen, kik gömbölyü karod körül fütyürésznek,
de nekem, de nekem csak az ángol – Sibylla kell.
És indulok és felkeresem s a muharba feltalálom,
a háborús saláta közt, a spárga közt, a díszgyepen, a sarjún
feltalálom
erdőt képzelgő rőt vadrepce közt, hol gólyahír kiviháncol,
s a hegyoldalon, a melyen a nap nagy talpaival
fel-le ballag, avagy mire széles hátát nyomva hever
áldást taposva a „Tilosra“ – a lejtőn megtalálom,
amint a megnyergelt út-kígyó felfelé csúszik vélem
idegen idomok: villák uradalmai alján.
Iráscsomóm a hónom alá csapom s suttyomba a nap epigonja leszek,
a lábnyomain lopakodva utána: a meredek veszélyét
ellensúlyozva kipróbált jó túrista kötéllel,
mit vezető valahonnan lentről igazgat,
hogy túl magasra ne hágjak, de inkább zuhanjak alábbról,
hol még kultúra csörög, meg villamos: „mert szörnyű hideg ott fönn.“
S rémes Jégkirályt hiszek el a svábhegyi bércre.
A „züllött“ nap meg szórja aranyjait,
hogy a Danaék mind lesznek attól „amúgy“ –
s Philine kinyujtva bicepsze játszi rugóit
szökteti-táncoltatja rajta őket kókleri módon
jobb- és balkezi társadalom virányain.
De „Ő Felsége“ fanyar mosolyának roncsaival
ellép és a fennt sibyllával gyanusított rétnek
tartja fenn örömének biztos bankjegyeit.
Léptem a kis Svábhegyre méláz, hogy az Aréna útra jussak.
(Nincsen másfele út: kövezve a rendes Nagy Tilalommal.)
Avagy ki mondja, hogy az Aréna-úti villamos nem ide kúszik!
Mikor én oly rendületlenül hiszem, hogy amint nincs
idefönn patetikus olajfa sátor: úgy itt van Ő a babérral
s a sárga nyugalmas tüzzel. Itt szeret ő pihenni
kőkocka simáján (oltára a fáradtságnak)
vagy a földre dőlni s az alkonyi szétszórt fényben
szétfoszlani – soha meg nem fejtett titkaival...
