Barta Lajos: Egyszerű szívek

  1. A kritikus mindig integral-számitásokat végez. A végtelennel, a kimérhetetlennel dolgozik. Lehetetlen mindig visszamennie a számrendszerére, a tizes számrendszerre, amelyből kiindult s amelyben a kétszerkettőt mindenki nyugodtan fogadja el négynek.  

  A művészet a kiválogatódás eszköze. A legemberibb kiválogatódásé.  

  A művésznek külömb embermatériának kell lennie a többinél Olyan akaratnak, vágynak kell benne lennie, amely áthat az életen, amelyet néz. Szemének irányzéka messzebb hord a kortársak horizontjánál.  

  Deductio ad simplicissimum: az még nem művész, nem creator, aki csak nézi a körülötte bugyborékoló életet és kifejezi, a mit lát, az csak a kifejezésnek, a technikának virtuóza: artista; még nem művész az, aki pusztán a benyomásait fejezi ki, bármily érzékeny s bármily suggesztiv az egyénisége s a lantja, az csak egyéniség és artista.  

  A müvész azért vezető embertipus, mert az az alkotó erő dolgozik benne, amely a természetben is válogat a hasznos és haszontalan között s az evoluciót végzi, a fenmaradást, a fejlődést szolgálja.  

  2. Az iró két uton adhat ilyen erőt a munkáinak. Vagy az élet legmagasabb emberi értékeit koncentrálja: eszményeket vetít az életre. Vagy átvilágít az élet szomorú, csunya, reális tüneményein a fájdalmával, életörömével, sugárzó erejével...  

  3. fantáziája az élet szomorú zugait járja, a lélek szegényeit látogatja, mint az apostolok. Nézi és szánja a gyámoltalanság, a szürkeség és sötétség körforgását. Legtöbb elbeszélése tiszta kör, amelyben minden pont kezdő és végpont, az utolsó mondatok: ismétlődései a kezdetnek. Hangsulyozza, hogy az életet nézi s az élet ilyen. A részleteket is észreveszi, apróságokon is megakad a szeme, fontosnak tartja ezek feljegyzését, hogy agnoszkálni lehessen az élethűséget.  

  Ez munkáinak egyik jegye. Anyagában naturalista, az élet tudósa és filozófusa.  

  Fogékonysága: a fájdalom és a részvét. Az élet szürkesége – és helyenként velőkig ható borzalma – azért hat reá s válik témájává, mert igen finom a szocialis érzékenysége. Fényérzékeny lélek, akinek fáj minden fény, amíg beszögezett ablakok vannak másutt. Ez az érzékenysége, gyöngédsége, szeretete minden teremtett lény iránt, áthatja az elbeszélése reáliáit. Ez a munkáinak második magasabb jegye. Ebben költő, de túlszerény, passziv. Ennek az erejének kicsi a kezdősebessége. Bennünk nő meg nagyszerű kifejezőképessége révén. Maga az élet, melynek részesévé tesz, úgy hat reánk, ahogyan ő akarja. A vonásai biztosak, az indulatai magukkal ragadnak; a természettel egyesülnek szavai, amelyeket a lomboktól, vizektől, széltől s a föld reszketésétől tanult. A „Pusztai történet“ olyan nyugtalanul, fájdalmasan suhog, bukik előre, mint a megsebbzett óriás madár idomtalan szárnya. A szembesütő nap fekete tűzhullámai paskolják a száraz nyöszörgő földet s a szivünket. Az a drámai erő tör ki itt a nagy képességei közül, ami csak a kivételes, nagy jellemekben terem meg. Azt hisszük, jó drámákat várhatunk tőle.  

  Egyet nem érzünk még most: merrefelé mutat? Tud-e valamerre vinni bennünket?