A Filharmóniai Társaság második hangversenye

  És összeültek a harmonia szeretői és muzsikáltak egy szomorú márványteremben, síró lelkü embereknek, gondtalan gyermekeknek és katonáknak.  

  Először egy nevű komponista lelkéből idéztek. Egy preludiumát hozták, melynek 3-as számú Leonora ouvertur a jelzése. Komor és nyugodt akcentusok az elmélyülésig szállnak alá, ott eljutnak a megismerés határáig, ütköznek a végtelennel, mely felborítja őket és kivetíti a Mindenség árjába. A hangok most napfényben fürödnek, a komponista szemlélődik és vár valami égi üzenetet, a Nap mindjobban felszívja a fénylő hangszálakat, már alíg hallani őket. A komponista vár az emberiség börtönében, nagy nyugalmak és szent bizakodások szállják meg, az égi üzenet megérkezik, először csak távolról hallani, aztán közelebbről. A börtön megvilágosodik, a komponista felülkerekedett a földi fájdalmakon, hősiesség ritmusai szállnak felénk és úgy érezzük, hogy egy csomó bűnünktől szabadultunk meg. A szellemidéző hangászok fantáziája nem tudta mindig nyomon követni az idézettet, gyengének érezhették magukat, mikor a mélységekbe kellett leszállniok és a hősi páncél rozzant volt, mikor a hősiesség vértezetében kellett felmagasztosulni. Pedig a főbűvész át volt szellemülve... Ettől a szerzőtől hoztak még valamit, egy dalt, a melyet zenekar kísér. Egy nő énekelte tisztán és erőtlenül egy ifju szüzi erotikáját, mely a távollevő kedvesnek szólt és egy hangszerelő hangszerelte nőiesen ezt a férfierotikát, a melyet alkotója tömören képzelt el zongorára és egy éneklő ifju ajkára. Noha a kürtök olyan viszonylatokban szólaltak meg, mint az előbbi zeneműben, de mindig ugyanazokban a viszonylatokban.  

  Aztán még három másik művet szólaltattak meg feltünően kevés elismerés mellett. egy zenetréfáját, mely a világfájdalmak hangnemében iródott meg. De míg ez a – úgylátszik – harmónikus lélek a formák kiépitettségével hidalta át ezt az ellentétet, addig egy nevű zeneszerző egy gigászi meredek szélére vezeti a hallgatót és azt mondja: Ti mindig egy meredek szélén hányjátok bukfenceiteket, vigyázzatok, mert a mélységbe zuhantok. Lám ez az én Till Eulenspieglem nem zuhant a mélységbe, ügyes fíckó volt ő, érdemes róla példálódzni. És mikor ezt a művet a hangászok eljátszották, a Brahms-szimfónia [VIAF]szánalmas erőlködésnek és gyermekdadogásnak tűnt már fel, az embereket sem érdekelte többé ennek a tanult, jegesszívű embernek az örökös nagyvonalúság felé lendülő páthosza, pedig a második tételben nemcsak a vonalakból, hanem a jeges szivéből is adott nekünk valamit. Igaz, hogy mire a szivünkbe zártuk volna, már elolvadt és víz lett belőle.  

  A filharmonikusok második hangversenye békeidőben zenei eseménnyé nőtte volna ki magát, most a háború alatt csak eredményes kísérlet maradt. De azért így is megmutatta, hogyha van valami, ami őt a hétköznapok fáradtságából kizökkenti, úgy ő nagyobbszabású ember tud lenni akár is.  

  A Leonora nyitányt eddig legszebben hallottuk, ám a „nyitányok nyitánya“ bevezetését csak hozta ki ez estén úgy, a hogy azt elgondolta. A hol azonban a szerző temperamentuma sem találkozik ennek a nagy darab embernek a lendületével, ott a legvariáltabb értékű egyenetlenségek fognak kijönni. Egyet csodálok : hogy a kürtöseit még sem tette el láb alól (a szimfoniában is úgy működtek, mintha repedt fázekakat kongatnának), a hires fuvola futamok most sem sikerültek, meg aztán az elnök ur nem vette észre, hogy a kontrabass általában mily gyenge volt a Leonorában.  

  A Till Eulenspiegelt, ezt a beszélő hangszínorgiát, melyhez fogható fölényes munkát egyet ismerek még és ez a I. Suitje, – csak maga dirigálja jobban . A Scherzo tökéletes volt, a IV. Szimfoniájának csak a második tétele figyelemreméltó tartalomban és elöadásban, szóval a műélvezet nem volt mindig zavartalan.  

  , a mennyei boldogságot, emberek ölelkezését és az üdvök-üdvösségét jelenti, egy hatalmas várat, melynek ablakai a jövő piros boldogságába néznek, , az örök tavasz, az örök tél, a lelkével élvezi a muzsikát és igy az idegeivel sem szuggerálhat idegembereknek, a budapesti közönségnél utálatosabb konzertpublikum nincs a világon, a Vigadó nagyterme nagyon szomorú egy hely, a zenekritikus az első részben ugy tett, mintha semmit soha még nem hallott volna, a második részben, mintha mindent hallott volna és itt, mintha minden földi hiúságot megértene...