(Mesteremberek)
Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszáju papok
és hősök sem vagyunk, kíket vad csinadratta kisért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken
és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órak...
De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.
Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a
század.
Igen! Mert a mi csunya, tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap talán már áldomást tartunk az uj falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a
romokra
s félre az álomdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!
Hatalmas felhőkarcolókat épitünk majd és játéknak az Eífel-torony
mását
Bazalt talpu hidakat. A terekre uj mithoszokat zengő acélból
s a döglött sinekre üvöltö, tüzes lokomotivokat lökünk,
hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes
meteorjai.
Uj szineket keverünk s a tenger alá uj kábeleket huzunk
és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy uj fajtát dajkáljon a
föld
s örüljenek az uj költök, akik az idők uj arcát énekelik előttünk:
Rómában, Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.
