(„Éposz Wagner maszkjában“ című könyvemből)
Zöld szőnyegén gubóztam a csókkeritett háznak
s a szemem bús betűmezőkön jóreményt lengelt.
De jaj, a karcsú fekete sorok
vak, fekete rébuszokat csomóztak az eszemre.
A magasból nagy üvegvirág csurgatta rám a vérét,
egy pápaszemes gnóm hig Lehár-muzsikát szántott a zongorán,
a tükrök buja, kinálkozó lányokat becéztek
s én ekkor Jézus öt sebére gondoltam árván
és ez az éjszaka kékebbre verte a szám a halálnál.
Aztán az ablak bús keresztjére pironkodott a reggel.
Hervadt embert kacagva köszöntött a reggel
és esett állal csodáltam az aranyölü utcát,
hol szöges csizmákban és borzas, szuszogó lovakon
tarka katonák masiroztak a gyönyörű ég alatt.
Ezüst csákójukon nevetett a lányokadta rózsa,
szép vérszinű virágot könnyeztek a kandi szemű házak
s a vasalt lábak ritmusán kövér kereskedők
és vén szőrösszivü pálinkamérők is bomoltak a boltban,
a kapuk szája vad, pókhasú cselédeket csikorgott az útra,
a katonák hetykén mosolyogtak a napban
s a hazáról és elhagyott szeretőjükről daloltak gondtalan.
Tüzes nyelvek kedvén daloltak a katonák,
fölöttük részeg zászlók cicáztak a széllel
s mig pergő dobok dobolták utánuk a világot,
én tűhegyére szedtem életem –
s gondoltam:
kit konkoly-érés hullatott a földre,
kinek December szive dúdolt dajka dalt,
kibe bősz kovácslegények rugtak bánatot,
ki rossz papucsban nyütte Európa hátát,
kivel sok téli földet gombozott az éj,
ki évek óta bús szeméből bőgeti a gyomrát
s játszott asszonyokkal: kiknek a halál gerince is kevés;
kinek a melle két csúcshuruttal 85 centiméter,
kit görbe tüske tőrén csöndesit a vágya,
ó jaj, szegény magamnak is menni kell most, menni.
1914
