
A CSÖND UTASA
A rohanó város utcáin, kemény, egyenletes léptekkel haladt a
menet. Nehéz bor és pálinka szagokat cepelt a rekedt hangoktól terhes levegő
– vörös, erőlködő arcokból, duhaj szavak keringtek és nehéz, mélykútas-szemű
fejek lógtak lefelé s bólogattak ütemesen. Kendők lobogtak a kőkalickák
ablakaiból és könnyek peregtek alá a mélyen barázdált arcokon és
csordult-csordult utánna a vágybafakadó lányszivek mélye is. Furcsa,
nyugtalanítón fűszeres sugárzást idegzettek be a testek és dobták,
lendítették tovább magukból az ösztönök mélyén keresztül, mint nehéz, idegen
történések ízét. A szurtos, töpörödött utcaseprő is megállt, s nézett-nézett
csak történést látó szemével, és esetlen, széles gesztusával beleakaszkodva
a sorok közé, megfogta a kezét s megrázta reszkető szenvedéllyel. Piros,
sárga, lila őszi rózsák villantak tágult szeme előtt és fojtott,
életetkereső lelkevizébe ritmikus zajjal nehéz hangkőtömböket lódított a
Banda. Kedves és szurtos kölökarcok tolódtak bámuló, ragyogó szemekkel, és
apró, mezitelen lábakkal, erőlködő akarással tartották a lépést.
Hirtelen-születő vágyak keveredtek az indulatok nehéz tüzével és lefojtott
akarások zokogása lendült kínosan a számtalan Én-nek igazi arcán: a
reflexein által. Nagy, emberi kínok tólultak az új-meg-új tömegükkel a képek
keveredő kaoszából a szíve erére s nehéz, dacos verekedésbe állították
hideg, filozóf agyát, de az emberkrisztusi szeretet keserűsége csak
ömlött-ömlött ziháló melléből fel-fel a torkára, s még egy utolsó
erőlködéssel egy fanyar mosolyt szorított fájó-vonalu szája köré – azután
megroggyanva, a hatalmas rendszer szürke atomjának omlott, s reszkető
kezéből fenékig kiitta a pálinkás mámort.
II.
Robogva rugaszkodott drága terhével az útnak, és rótta-rótta az
időt, törvénybe szabva a távolságon át. A vörösrézdrót idegek zúgva
röpítették mellette a történés parancsát és messzi távolban már új erek
nyíltak az atomok friss seregének. Csendes és békés tájakat vert fel ütemes
zakatolással s az őszi, ködös éjszakában minden világos ablaka, mint egy
nagy piros vágyvirág világolt bele a szivek mélyébe és nehéz keveredő
bánatot hagyva maga mögött csak törtetett tova durván, könyörtelen. Az
éjszaka szülte szelid búsongó éneket vijjongó sikitással szakgatta darabokra
és néha-néha, mint egy csodálatos, óriási szörnyeteg, rázta végig magát s a
fáradt-bódult lelkek álomedényét szétzúzva, kaján öleléssel dobta szürke,
megrebbent utasait a lehetőségek vérkínos zivatarába. Mint kiszakított
pokoldarabok rángatóztak a vaggonok a szörnyű rohanásban

és izzó-gabalygató levegőiben már forró, perzselő idegkaoszt
ragyogott be vérvörösre a célnál a fakadó, cinikus hajnal.– – –
III.
Éles, csattogó ideghangok dobtak parancsot a reszkető, dadogó
akarások közé – durva káromkodó biztatások röpködtek a halálszagban és
indult a menet. Tántorgó, gépies mozgásokat látott és a tompa, mélyrezgésű
bömbölésekre, mik úsztak sűrűn feléjük a fojtó, inyszáritó levegőben –
tétova és csodálalosan ragyogó szemek keresték a szemét. Kemény, állati
állkapcsok szorultak csikorogva egymásra és nagyszemű, lázverte gyöngyök
peregtek alá az ideges arcok kínos mezején.
Szörnyű lendület feszegette a szivek és agyak szorongó kapuját
és döntötte-omlasztotta sorba a még sápadt arcok mélységes gondszemeit is
valami veszett-csudájú vágyba. Régi életek igás ideje szakadozott pattogó
agyában s lelkére, mintha minden megélt életek lelke zuhant volna alá:
rettentő kavarodással tiporta a vére az Énjét. Élet aratta halál feküdt
útjukon borzongató rendbe betüs sorokként és a nagy, kéken ragyogó égmező
alatt egyre gyorsuló lüktetéssel szántottak felettük ívet és süvöltve, zúgva
keresték az embert– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – –
IV.
És a csönd utasa csendesen felemelte a fejét. Lágy bágyadt,
kékszinü fényfelhőket látott gomolyogni tétova szeme előtt és
lelketnyugtató, nagy, hatalmas csöndesség lengte körül. Négyszögű,
fehérszinű lapok alkottak tért körötte és a nagy térben huszonnégy hófehér
hajó ment sorban egymás után – s minden hófehér hajóban feküdt mozdulatlan
egy-egy csönd-utas. Csillogó kristálylemezeken át az éj ragyogott be India
szentkék szinével és idegen világok öntötték ezüstös fényatom csókjukat az
űrben keringő többi testvéreik felé. A titok muzsikált a dolgok lelkén
keresztül és ömlött-ömlött a dús megreszkettető gyönyörűség a lelkek
becsukott kapui elé. Keresztül suhant a hófehér hajók, nehéz ólompillás,
tragédiás, orcáin s a felszakadt, lázas sóhajokból és síró jajjokból csöndes
szimfóniát szőtt a csönd utasa lelkébe – azután kilebbent a rezgő, csillogó
kristálylemezeken keresztül és elsuhant messzi-messzi a nagy spirális
vonalak végtelen útjain tovább-tovább a boldogság felé. Tompa, opálszinű
csönd lett. Majd valahol a bizonytalanság városában az idő játékos kedvében
zengő haranggal intette az ééetet az útján. A csönd utasa is megrezzent,
kilépett hófehér hajójából és tétova mozdulattal végigsimította hófehér
ruhás, rubínköves koronázott fejét. Lassan nyújtotta ki a kék fény felé a
gyenge, erőtlen karokat, melyeknek tenyerén ott ragyogott a drága, vérszínű
rubin. Békés, csöndes bólintással

hajtotta le a fejét a nehéz kincs alatt és megindult a térben a
hallgatag társai felé. Régi kedves arcok verekedtek nehéz tusában az árral,
és nagy embernyi kinok fenséges rendjeleit hordta mindegyik magán.
A fiatalság hajója mélytüzű, lelketváltó-lázu utasa mellett
ott imbolygott ködös libegéssel az öregség már új életet élt régi ideje is
megértő szomorusággal vérében a tragédiák felett. Ó feküdtek sorban az
életaratta életek és a csönd utasa szomorú szemével örömmel simogatta sorba
őket – messzi távoli világok ezüstcsókra biztatgató fényözönében.
A hajósor elején nagy fekete trónus állott és lágy öleléssel
fogadta magába a csönd utasát. A csönd muzsikált. A kékfényű téren túl – a
kristálylemezeken át – nagy, hasonló kőkalickák sora bontakozott a derengő
szürkületben. Tarka falaik mögött millió utasok úsztak a térben a mámor-, az
álom-, meg a csöndes pihenés hajójan. Itt-ott a nagy földből erőhöz kötött
életek ágai rajzolódtak bele sötétbarnán a bukkanó Hajnal lilájába és a
szökve hömpölygő éjszakából a törtetés friss lendülete terült a fénnyel.
Nehéz gépszekerek futottak csilingelve az éledő útakon előre és nagy
életettermő gyártemplomok parancsoló búgással intették az életet az utján. A
tülekvés utasai gomolyagtak mindsűrűbben a párázó térben és kemény,
egyenletes lépésű menetek keresztezték egymást. Csudába tárult a tér a csönd
utasa tágult hidegülő szeme előtt és keleten a kacagó nap aranykalászos
korbácsával csak hajtotta a történés kerekét a nagyszerű daloló városokon
által menni, menni a nagy spirális vonalak utján a csönd utasa után.
Koszorú
Ferenc
Szerző ???