A betűktől az istenig

  Gyökeresen nem fogja megváltoztatni ez a háboru a mai embert, – de nem ember az, aki e háboru után is ugyanaz marad, mint azelőtt. Gyökeresen nem fog megváltozni az ember: néhány milliónak kiomlott vére nem jelent ma annyit a Duna mellett, a Szajnánál vagy a Visztulánál, mint amennyit egy jobbfajta döghalál jelentett két-három ezer esztendővel ezelőtt a Jordán partján, a Gangesznél vagy az Eufrát torkolatánál. Az idők folyamán megváltoztak a méretek. Az első lokomotiv utja Stocktontól Darlingtonig volt olyan esemény az emberiség történetében, mint Napoleon moszkvai utja. A rádium értékesitési módjának feltalálása – tisztán technikai probléma – talán mélyebb átalakulásokat von majd maga után, mint százezrek vére, – egy laboratórium lombikjának gőzéből termékenyitőbb eső zuhoghat vissza a világra, mint tenger vér párájából.  

  Gyökeresen nem fogja megváltoztatni ez a háboru a mai embert, – de e háborunak egyetemes, mindent megmozgató hatása lesz mégis az ember egész eszmei világára. Mert ennek a háborunak a hatása alól nem vonhatja ki magát senki, ezt a háborut nem lehet egyszerüen tudomásul nem venni. Ebben a háboruban rólam van szó, – ez a háboru abban is különbözik az összes eddigiektől, hogy benne mindnyájan személy szerint vagyunk érdekelve. A testvérem véréből szaggatnak vért a Drina vizébe, s testvéremnél testvérebb barátom a Rokitnóban rothad valahol.  

  Próféták nem születnek a mostani időkben, de ez a háboru belemarkol mégis mindenkinek a szivébe és az agyába. Ez a háboru meg fogja rázni az embert, meg fogja rázni a tömegeket, meg fogja rázni az emberiséget. E szörnyü vonaglás után – szivhez és agyhoz kapva, megundorodottan és megirtózottan – következni fog a magáraeszmélés. A milliónyi halálból így fog születni az élet. Fel fog frissülni, meg fog ujhodni az érzés és a gondolat. Szárnyat kapnak a betük.  

  A betük lelke elindul és keresi az istent.  

  Az individualizmus csődjét jelenti a háboru, – mondják, s levonják a konzekvenciát is: az individualizmus csődje a modern müvészet csődje is egyben. A modern müvészet az individualizmus kiélése, – a modern müvészetnek tehát az individualizmussal együtt kell buknia.  

  Szembe kell nézni ezzel a kérdéssel.  

  Nyilvánvaló, hogy a hatás, melyet a háboru az egyes emberre gyakorolni fog, eredete szerint kétféle: külső és belső. A külső hatás – ez az, amit reakciónak szoktak nevezni – természetesen jelentkezik mindjárt. Ezer és ezer elkerülhetetlen oknál fogva a legfölényesebb elme sem vonhatja ki magát alóla, – számolni kell tehát okvetlen vele. S mert rendszerint korlátozó, – ha csak e külső reakcióról van szó – a háboru valóban végzetes lehet az individualizmusra is, s a modern müvészetre is.  

  Bennünket azonban most az a belső hatás érdekel, melyet a háboru magában az individuumban – a külső hatásoktól függetlenül – fog kiváltani. Ha pedig idáig redukáljuk a kérdést: akkor az individualizmus csődjéről csak beszélni is képtelenség.  

  Hogy a müvészetben mindennek az én az egyetlen forrása, oly természetes, hogy az esztétika történetében Arisztotelesz óta soha senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni. Mert egészen más kérdés, – különféle esztétikai rendszerek vállalkoztak megmagyarázására – mi a müvészet legfőbb célja: a szép-é, a lényeg, a jóság, az élvezés, a megismerés, magasabb erkölcsi törvény, – s az egyes rendszerek ehhez képest akartak is sorompókat állitani a müvészi szabadság korlátozására, – de hogy müvészi eredményhez csak individuális kiélés vezethet, ezt még csak nem is vitatták soha. Maga a költés – oratio sensitiva perfecta – valóban szenzitiv és perfekt csak az individuális kiélés utján lehet.  

  Az individualizmus alapföltétel, – nélküle nincs müvészet. Csak a kiélés módjáról, mértékéről, irányáról lehet szó. Itt kell keresni azt, amit – a modern művészet kapcsán – az individualizmus tulhajtásainak, szélsőségeinek szoktak nevezni.  

  Az individualizmusnak azonban minden szabadsága jogosult. A müvésznek csak egy kötelessége van: a müvészi lelkiismeretesség.  

  Túlhajtásról, szélsőségről beszélni pedig azért is veszélyes, mert lehet, hogy ép a legszélsőségesebb – a legszélsőségesebbnek tetsző – jelenség gyökerezik legmélyebben a közösségben.  

  Mélyebb, keményebb, zengőbb, a ziháló, forró életből fakadóbb lesz az uj müvészet. A tespedő, fáradt, kiaggott betük helyébe öntudatos, erős, energiás betük jönnek. Katasztrofális ez a háboru nem az individualizmusra, hanem csak az elsenyvedt, tétlenül tétovázó, elnyütt metafizikai sablonokban tetszelgő játékosdira lehet. A formulákká leerőtlenedett dogmákra, tartalmukat vesztett esztétikai képletekre és sémákra. Ezekért pedig nem kár. Az individualizmus szuverén világnézleti és müvészeti elv, de a közös gyötrelem – ez a világ testén átvonagló tajtékos epilepsziás roham – a fájdalmak zuhatagával dagadó hatalmas folyamba fogja parancsolni az erőket. S a vitustáncban kitobzódott, a halálokat megjárt, halálok misztériumaiból született élet egyszer csak magára fog eszmélni mégis.  

  Nem szociális lesz az uj müvészet, nem is szociológus. Nem lesz türelmetlen, nem lesz aszkéta, de sőt hedonizmust is megengedő. Az uj müvészetnek – legyen a szolidaritásé vagy az anarchiáé – nem lesznek törvényei, hacsak nem amiket az élet követel. Végtelen, perspektivás, transzcendentális lesz az uj müvészet, mint a milyen végtelen, perspektivás, transzcendentális maga az élet.  

  Imádságos, istenkereső lesz az uj müvészet. Golgothás Krisztus sebeitől véreznek a betük s – ó, ki gondol apró gonosz agyakra, rossz kis papok üzletes prédikációira – csodálatosan kiteljesedettek a krisztianizmus lehetőségei. S szent az anarchizmus is, mely az örömhöz énekel himnuszt, mikor szerte a világon a kadáverek kék rózsái illatoznak. Hisz fátyolos még a szomoruságtól, rest árnyéka még benne Jézus ájuló testének. Mert nem segitett a régi Krisztus, kétezer év óta nem segitett, s már azelőtt sem segitett sokszor ezer esztendő alatt. De lehet-e lélek áhitattól zsoltárosabb, evangéliumtól csordultabb, dusabb, betegebb, mint amely istenidézést igy mond ma: Ó Élet Szive, Ember.  

  Milyen lesz az isten arca? A régi-e, szelid, galamblelkü nazaréti Krisztus, – elvadult nihilizmusokból kisarjadt diabolikus Isten, – vagy uj, ostoros, harcos Megváltó, jehovánál jehovább Jehova...? Egyelőre nem is ez a fontos: egyelőre csak a folyamatot kell érezni, látni, tudni.  

  A felocsúdott ember uj erőre fogja kapatni az isteneket.