
A BETÜKTŐL AZ ISTENIG
1
Gyökeresen nem fogja megváltoztatni ez a háboru a mai embert, –
de nem ember az, aki e háboru után is ugyanaz marad, mint azelőtt.
Gyökeresen nem fog megváltozni az ember: néhány milliónak kiomlott vére nem
jelent ma annyit a Duna mellett, a
Szajnánál vagy a Visztulánál,
mint amennyit egy jobbfajta döghalál jelentett két-három ezer esztendővel
ezelőtt a Jordán partján, a
Gangesznél vagy az Eufrát
torkolatánál. Az idők folyamán megváltoztak a méretek. Az első lokomotiv
utja Stocktontól
Darlingtonig volt olyan esemény az emberiség
történetében, mint Napoleon moszkvai utja. A rádium
értékesitési módjának feltalálása – tisztán technikai probléma – talán
mélyebb átalakulásokat von majd maga után, mint százezrek vére, – egy
laboratórium lombikjának gőzéből termékenyitőbb eső zuhoghat vissza a
világra, mint tenger vér párájából.
Gyökeresen nem fogja megváltoztatni ez a háboru a mai embert, –
de e háborunak egyetemes, mindent megmozgató hatása lesz mégis az ember
egész eszmei világára. Mert ennek a háborunak a hatása alól nem vonhatja ki
magát senki, ezt a háborut nem lehet egyszerüen tudomásul nem venni. Ebben a
háboruban rólam van szó, – ez a háboru abban is különbözik az összes
eddigiektől, hogy benne mindnyájan személy szerint vagyunk érdekelve. A
testvérem véréből szaggatnak vért a Drina vizébe, s
testvéremnél testvérebb barátom a Rokitnóban rothad
valahol.
Próféták nem születnek a mostani időkben, de ez a háboru
belemarkol mégis mindenkinek a szivébe és az agyába. Ez a háboru meg fogja
rázni az embert, meg fogja rázni a tömegeket, meg fogja rázni az
emberiséget. E szörnyü vonaglás után – szivhez és agyhoz kapva,
megundorodottan és megirtózottan – következni fog a magáraeszmélés. A
milliónyi halálból így fog születni az élet. Fel fog frissülni, meg fog
ujhodni az érzés és a gondolat. Szárnyat kapnak a betük.

2
Az individualizmus csődjét jelenti a háboru, – mondják, s
levonják a konzekvenciát is: az individualizmus csődje a modern müvészet
csődje is egyben. A modern müvészet az individualizmus kiélése, – a modern
müvészetnek tehát az individualizmussal együtt kell buknia.
Nyilvánvaló, hogy a hatás, melyet a háboru az egyes emberre
gyakorolni fog, eredete szerint kétféle: külső és belső. A külső hatás – ez
az, amit reakciónak szoktak nevezni – természetesen jelentkezik mindjárt.
Ezer és ezer elkerülhetetlen oknál fogva a legfölényesebb elme sem vonhatja
ki magát alóla, – számolni kell tehát okvetlen vele. S mert rendszerint
korlátozó, – ha csak e külső reakcióról van szó – a háboru valóban végzetes
lehet az individualizmusra is, s a modern müvészetre is.
Bennünket azonban most az a belső hatás érdekel, melyet a
háboru magában az individuumban – a külső hatásoktól függetlenül – fog
kiváltani. Ha pedig idáig redukáljuk a kérdést: akkor az individualizmus
csődjéről csak beszélni is képtelenség.
Hogy a müvészetben mindennek az én az egyetlen forrása, oly
természetes, hogy az esztétika történetében Arisztotelesz óta soha senkinek
sem jutott eszébe kétségbe vonni. Mert egészen más kérdés, – különféle
esztétikai rendszerek vállalkoztak megmagyarázására – mi a müvészet legfőbb
célja: a szép-é, a lényeg, a jóság, az élvezés, a megismerés, magasabb
erkölcsi törvény, – s az egyes rendszerek ehhez képest akartak is sorompókat
állitani a müvészi szabadság korlátozására, – de hogy müvészi eredményhez
csak individuális kiélés vezethet, ezt még csak nem is vitatták soha. Maga a
költés – oratio sensitiva perfecta – valóban szenzitiv és perfekt csak az
individuális kiélés utján lehet.
Az individualizmus alapföltétel, – nélküle nincs müvészet.
Csak a kiélés módjáról, mértékéről, irányáról lehet szó. Itt kell keresni
azt, amit – a modern művészet kapcsán – az individualizmus tulhajtásainak,
szélsőségeinek szoktak nevezni.
Az individualizmusnak azonban minden szabadsága jogosult. A
müvésznek csak egy kötelessége van: a müvészi lelkiismeretesség.
Túlhajtásról, szélsőségről beszélni pedig azért is veszélyes,
mert lehet, hogy ép a legszélsőségesebb – a legszélsőségesebbnek tetsző –
jelenség gyökerezik legmélyebben a közösségben.

3
Mélyebb, keményebb, zengőbb, a ziháló, forró életből fakadóbb
lesz az uj müvészet. A tespedő, fáradt, kiaggott betük helyébe öntudatos,
erős, energiás betük jönnek. Katasztrofális ez a háboru nem az
individualizmusra, hanem csak az elsenyvedt, tétlenül tétovázó, elnyütt
metafizikai sablonokban tetszelgő játékosdira lehet. A formulákká
leerőtlenedett dogmákra, tartalmukat vesztett esztétikai képletekre és
sémákra. Ezekért pedig nem kár. Az individualizmus szuverén világnézleti és
müvészeti elv, de a közös gyötrelem – ez a világ testén átvonagló tajtékos
epilepsziás roham – a fájdalmak zuhatagával dagadó hatalmas folyamba fogja
parancsolni az erőket. S a vitustáncban kitobzódott, a halálokat megjárt,
halálok misztériumaiból született élet egyszer csak magára fog eszmélni
mégis.
Nem szociális lesz az uj müvészet, nem is szociológus. Nem
lesz türelmetlen, nem lesz aszkéta, de sőt hedonizmust is megengedő. Az uj
müvészetnek – legyen a szolidaritásé vagy az anarchiáé – nem lesznek
törvényei, hacsak nem amiket az élet követel. Végtelen, perspektivás,
transzcendentális lesz az uj müvészet, mint a milyen végtelen, perspektivás,
transzcendentális maga az élet.
Imádságos, istenkereső lesz az uj müvészet. Golgothás
Krisztus sebeitől véreznek a betük s – ó, ki gondol
apró gonosz agyakra, rossz kis papok üzletes prédikációira – csodálatosan
kiteljesedettek a krisztianizmus lehetőségei. S szent az anarchizmus is,
mely az örömhöz énekel himnuszt, mikor szerte a világon a kadáverek kék
rózsái illatoznak. Hisz fátyolos még a szomoruságtól, rest árnyéka még benne
Jézus ájuló testének. Mert nem segitett a régi
Krisztus, kétezer év óta nem segitett, s már
azelőtt sem segitett sokszor ezer esztendő alatt. De lehet-e lélek áhitattól
zsoltárosabb, evangéliumtól csordultabb, dusabb, betegebb, mint amely
istenidézést igy mond ma: Ó Élet Szive, Ember.