Színházak

  Nagyszerű ember és nagyszerű költő volt a castiliai don, san-jagói lovag, toledói káplán, királyának és egyházának hű és szerény szolgája. A spanyol lealtad-nak volt a megtestesítője, ami mást, többet jelent mint a loyalitás. Még az irigyei is venerabile-nek hívták, kicsibe mult, hogy a halála után boldoggá nem avatták. Az élete azonban boldog volt, szelid és derűs. A vallás a legfőbb principiuma, de a vallást realizmussal tudta keverni. A heroizmusa nem üres pátosz, a humorérzéke – után következett már – megóvta a szertelen grandezától. Sok minden kitellett tőle, néha csak lépés választotta el a zsenialitástól: – a sokoldalú, sokféle kedvű s mindig ujabb és ujabb elfoglaltságot kereső költő azonban sohasem ért rá erre a a legutolsó lépésre. A vallástól a miszticizmusig, a realizmustól a nyers, véres naturalizmusig – misztikus naturalizmus! – alig tette meg valaki is az utat, Spanyolországban, – hol pedig a legtöbb eshetőség, csaknem szükségesség meg volt rá. Mert bizonyos, hogy ez volt akkor az egyetlen, legigazibb lehetősége a zseninek, aminthogy a középkori katholicizmusnak is, egészben véve, a misztikus naturalizmus az egyetlen, legigazibb irodalmi megnyilatkozása.  

  Nem, nem volt zseni, ehhez túlontúl szelid és boldog volt az élete.  

  A zalaméai bírót– vagy hatodszor adják a Nemzeti szinházban– úgy látszik, aktualitásnak szánták. Mert hogy van benne katona-élet is. Egyik főszereplője egy hadvezér, zsémbes, köszvényes öreg úr. Ehhez a rajzhoz – harmadfélszáz évvel ezelőtt – bátorság kellett. Néhai fordítása valóban elavultabb, mint maga a darab. Oly szánalmasan gyenge, hogy szinte fáj. nyelve már cikornyás, az estimo culto kényes redondillái helyén, ahol csak úgy peregnek a rimes, asszonáncos verssorok, kétszeresen rossz hallgatni az ágaskodó, ócska trochaeusokat. Legalább jó fordításról kellene gondoskodni a szinháznak; a dilettánság úgyis lehúzza még a legjobb erőit is.  

  AMagyar szinház ujdonsága – Évike– jóindulatú, ártatlan naivitás. Valamikor társadalmi drámákat irtak az ilyesmiből, azóta vígjátékká vedlett a téma. Ez különben az egyetlen felfedezése az írónak; baj, hogy későn jutott hozzá. Ötletek sem nagyon zaklatják, így aztán a dolog eredendő savanyúsága valami kellemetlen, köznapi szentimentalizmusba fullad. A dráma nem a dán írók kifejezési formája, de meg kell jegyezni mégis: hoztak végre dán írót, aki a pompás dán irodalmat – egész sereg név: , ,és , , , stb., kik ellen pedig már verekedni kell – csak kompromittálni tudja. Sőt még azt sem.  

  Ügyes és ravasz ember , alig ismeri valaki is jobban a közönséget nálánál. A közönséget ismerni persze nem nagy dolog: a közönség pszihológusának – pláne ha üzleti alapon műveli a pszihológiát – nem épen előkelő s nem épen komplikált tulajdonságokat kell megfejteni. kitünően végzi ezt a pszihológiát, azt adja mindig, amit várnak tőle, sőt még azt is – amit már nem várnak. Gavallér. Meglepetéseket is szerez, a kigondolásaival szinte eredetinek látszik. Épen ebben az ál-eredetiségben van azonban a ravaszsága; rossz néven venni ugyan még ezt sem lehetne – annyira hozzátartozik az üzleti recipéjéhez. Ellenszenves csak azért, mert a mondanivalóját még külön irodalmi lével is leönti: ez tudniillik már személyes inzultus, mert becsapásra irányul. A kóklerséget megbocsátja az
ember, nevet is rajta, – a hochstaplerség azonban bántó. Bántó, ha valaki ötletekkel, könnyed fölényességgel akar elintézni nagy dolgokat, amikhez nem ért. Lehet különben, hogy pozitiv céljai vannak ezzel is: a közönségnek ez az ügyes és ravasz s mindenekfelett üzleti pszihológusa jól tudja, hogy ilyesmi is szükségeltetik. A ravaszságokhoz, ügyeskedésekhez még külön irodalmi lé. S a siker ezek után – ó, nagyérdemű közönség – csakugyan nem is maradhat el.  

  A modern dráma fejlődési tendenciáit, kifejezési lehetőségeit keresni, általán a modern drámáról beszélni: talán sohasem éreztem még olyan szomorúnak, olyan szomorúnak és nevetségesnek is, mint egyik este, aVígszinházban, a darabjánál. Nyomozni az új drámának, a mi drámánknak a kibontakozását...: oly donkihótosak a nagy szavak, a nagy nekikészülődések. például nagyszerűen megvan enélkül: fütyül a dráma kifejezési lehetőségeire, a lélekre s a formákra, általán s a tanítványaira, sőt magára is. S igaza van. Mert régi dolog már, hogy más a színdarab s más a színpad s végül egészen más a színház, ahová mindenekelőtt szórakozni jár a közönség. S miért kellene zokon venni az irótól s a szinháztól, hogy mindezt tudják s számítanak rá. – aki talán mégis csak hochstapler – bármit gondoljon is, – maga a Vigszinház becsületesen, leplezetlenül csinálja: hogy stilusos legyen, operett-primadonnát szerződtetett a fő női szerepre s a napilapok kommünikéiben is a fényes kiállítást és – Berkovitsné divatszalonjának próbaruháit dicséri.