Fejlődés és pártprogramm

  A német szociáldemokráciát hosszú és titáni viaskodás, formák és célok keresése után, a német néplékek belső alkatából eredő sorstragikum legyűrte. Aminek Faust csak inkarnációja és kifejezője: a kutatás, a végtelen felé való törekvés és a töprengés, amely csak tragikus sóvárgásban fejeződik be a végcélok előtt, ime vaskényszerűséggel állott elő a háború pszichológiai pillananatában a német szociáldemokráciánál. Mint Faust felidézi a hatalmas földszellemet, de minden mágikus hatalma dacára, saját köreibe nem tudja vonni és visszaparancsolni sem eredeti pályájába: a szociáldemokraták felidézték az ipari fejlődés szellemét és végtelen perspektiváját, de azon a ponton, ahol a társadalmi osztályok érdekei és lehetőségei szigorúan elkülönülnek, megszabadulni ettől az árnyéktól nem tudtak. A szinthetikus, összefoglaló és egymásba olvasztó gondolkodás hiánya, ahol az elméletek harmonikusan egészítik ki egymást és horoszkópjukon egy új világképzet jelenik meg, – nem mint népszellem-inferioritás, hanem mint alapozó és döntő tulajdonság érvényesült. Egymásmellett állottak a pontosan kidolgozott és dogmatikus alapon tökéletes elméletek, – a szerkezet kész volt, csak a rugókat kellett elmozdítani, hogy járjon és valamely irányba vegye az útját. De szerint a fejlődés mérete és lényege az, hogy az egymásmellettiségből az egymásértvalóság diagonálisának irányában halad. Az ipari fejlődés és az ipari szociálizmus elmélete lezáródott a felállított alapelvek bebizonyulásával, – hiánytalan és tökéletes volt, amelyet kiegészíteni már nem lehet és így fejlődésképtelen. Az ipari szocializmus elmélete alapján megkaphatjuk a liberális nemzetgazdasági iskola eszményét a homo oeconomicus-t, de az új, a szocialista ember szellemi és anyagi világát ebből felépíteni nem tudjuk.  

  Azok, akik szigorúan a történelmi materiálizmus alapjára helyezkednek és elfogadják mint történelembölcseletet ép úgy mint cselekvési vezérmotivumot és a fejlődésben nem látnak mást, mint az anyagi eszközök vak játékát az emberrel, akinek sem célkitűző, sem célmegoldó szerepe nincs és csak egyszerű marionettja az anyagi élet természeti törvényeinek – a német szociáldemokrácia elméleti igénytelenségét és kicsinyes munkásvédő politikáját az eliszaposodás folyamatának tudják be. Ezek a nemes számzsonglőrök fel ütvén a statisztika megfelelő lapját, szigorú és törvényszerű párhuzamot fognak kimutatni a szocialis mozgalom tisztán  

  ipari és a mezőgazdaságtól távolodó jellege és az iparból élő népesség rohamos és állandó percentuális arányszaporodása között. Amilyen helyes ez a megfigyelés, olyan tarthatatlan a belőle vont következtetés. A tények megállapítása semmitsem von le a cselekvések helytelenségéből és igy a földkérdésnek a szociáldemokrácia részéről történt egyszerű kikapcsolása is végzetes hiba.  

  az ipari fejlődés példáját Angliából vette, az „ipari forradalom“ szülőföldjéről.  

  De az analógia igen veszélyes, mert Angliában nemcsak az ipar problémái erjedtek és értek meg, hanem ezzel egyidejűleg a földéi is. A fejlődés genetikus útja a családfa tetején világosan feltünteti a forradalmi nevet, átcsap Amerikába és ott beszél, majd visszatér a kontinensre és a néven állapodik meg. éleseszű alaposággal dedukálja az ipari munkásság nehéz és kétségbeejtő helyzetét a gépkorszak kezdetén, a mezőgazdasági munkásság közt fennálló állapotokból, amely egyszerűen a nagyobb szocialis nyomás alól a kisebb falvakból a városok felé tódul. Vajjon, hogy képzelhető el az alapvető marxista feltételek közül a termelő eszközök társadalmosítása a földprobléma elintézése nélkül? A föld proletárjai épúgy a „világ proletárjai“ közé tartoznak, mint a hogy a westfáliai bányamunkás sorstestvérének vallhatja a pennsylvániait. A problémákat nem lehet elkülöníteni és egymás nélkül megoldani, mint ahogy az emberi életet nem lehet több részletben leélni. A kapitalizmus internacionalizálta foglalkozási és nemzeti különbség nélkül a nyomort, a szocializmusnak nemzetközivé kell tenni a nyomor-alanyokat. Ellenvetésül a szokott közhelyeket lehet biztosan hallani: a mezőgazdasági termelés feltételei és érdekei homlokegyenest ellenkezők az iparral; mások az áralakító tényezők, eltérő szerkezetü a munkamegosztás, jogosultsággal bir a kisüzem és nem oly éles a társadalmi tagozódás.  

  Mindezektől azonban a szociálista gondolkodónak el kell tekinteni, mereven el kell nézni az ipari és földkapitalizmus speciális érdekei és aggodalmai felett és a kettős optikát elvetve csak a munkahozadék birtokbavételének és jogának teljesülését kell szemelőtt tartani. Épúgy, ahogy a gőz és villany, a környező anyagokról tudomást nem vevén földön, levegőben és vizen, épúgy hajtja a gépezetet, a szociális gépezetnek eltekintve az őt környező anyag speciális feltételeitől az általános elvet tökéletesbítését kell céljának tekinteni. Nem képzelhető el, hogy amíg az ipari jogrendben az emberi jogok és társadalmi szolidarítás érvényesülnek, addig a föld törvényhozása a középkori jus utendi et abutendi hatalmi körébe tartozzon.  

  A német szociáidemokrácia e téren is empirikus úton jöhet rá az ipari szocializmus tehetetlenségére. Mert nem elég, hogy a forradalmi tömegenergiát téveszméi kohójában politikai energiává nemesítette át, a földmozgalom elől – mint súlyos és bonyolult  

  probléma elől – egyszerűen kitért. E tekintetben a konzervativ pártok nem riadtak vissza a leskelődő nehézségektől, hanem alapos „kulturmunka“ révén (vierzig Jahre ehrliche Kulturarbeit) sikerült ezeket a gazdasági és politikai reakció harcos katonáivá tenni De a politikai szocializmus rendszere, dacára annak, hogy az akaratot központosítja, ezt nem köz- hanem egyéni akarattá teszi. A „pártérdekek“ megítélésénél és meghatározásánál a „pártvezérek“ döntenek, esetleg jó bürokraták, esetleg kiskirályok, de sajnos sok esetben lángeszű és nagyravágyó Cézárok és Napoleonok, akik igen könnyen elveszítik maguk elől a szociális végcélokat. Mert a lehetőségektől, tervektől, vágyaktól és elkövetendő változások varázsától terhes mozgalmakkal, mint amilyen a szociálizmus is, könnyen az történhet, mint Krisztussal, aki igéi hirdetőjéül nem Jánost az evangélistát, hanem Pált az együgyűt választotta.