Salgó Ernő: Írók és színdarabok

  Valamit, bár nem mondunk vele tulságosan sokat, elismerünk kötetbe gyüjtött kritikáiról: Azt, hogy – legalább is a stílusukkal – valóban kiemelkednek a hebehurgyán irott gyári kritikák nivótlanságából. Kiemelkednek: egy fejjel; egy gondolatokhoz és gondolkodáshoz szoktatott fejjel.  

  Ez és a kritikai irodalmunk silány, semmis volta késztet minket is a részletesebb munkára.  

  A könyv stilusa: az analizáló kritika hangja. Akadémikus hang; tele mélységek után kutató, – nem mindig mély – szemlélődéssel, komolysággal és komolykodással, nyiltsággal és elleplezett konvenciókkal; s ami mindezeknek velejárója: elfogultsággal, itt-ott pózzal, tévedésekkel.  

  valóban érdekelték, mondhatjuk: bensőleg, lelkileg érdekelték, a látott és elolvasott irodalmi termékek, érdekelték és meggondolkoztatták, de tovább: a megértésig, nem mindig jut el. Célja: az iró alakjait szétboncolni azzá, amik megszületésük előtt voltak: gondolatokká, s az analyzis eredményéből öszszeállitani az irójuk arcképét. Az első stációig mindig eljut. Szétbontja az alakokat (az erkölcs, a társadalom szepontjaiból elsősorban) de az igy kapott mozaik-darabkákból nem állitja össze az irót. Vagy legjobb esetben is nem ugy, ahogy azt elvárnók.  

  Könyvének ez a leginkább szembeötlő és főhibája.  

  Különösen jellemzésénél kirivó ez a hiba. Az ördöggel és a Liliommal foglalkozik, s a két darab lélektanából szeretné összeállitani irói jellemzését.  

  „: megfigyelő – szenvedélyből; és gondolkodó – tehetségének természete folytán...“ kezdi Az ördög kritikáját, majd megállapitja, hogy „szinmüirói képességének tekintetében“ darabjaiban nem „a bravuros lélektani demonstráció“ hanem az „eleven, szingazdag és mozgalmas játék... a legfontosabb.“ A Liliom kritikájában leszögezi, hogy a szerző „szigorubbá vált a saját tehetségével szemben,“ szóval bizonyos fejlődést állapit meg szinmüirói tehetségének kibontakozásában – és evvel aztán be is fejezte szinmüirói pályafutásának jellemzését. A többi kritikáját nem adja. Holott, véleményünk szerint, ép az ezek után következő szinmüvekben volna alkalma kimutatni a kritikusnak: ki volt, mi, és mivé pongyolásodott a szépen induló szerző, amint akarva elvetéli magából tehetségét, képességeit a által is érintett szinpadi hatás kedvéért. Vagy éppen azért hallgat a Testőrről és társairól, hogy ne kelljen levonnia ezt a konkluziót...?  

  A, különben érdekes megállapitásokkal megtüzdelt, igy befejezetlen: jelentéktelenné válik.  

  Az alakok analyzálásából levont következtetések téves és hamis beállitására legjobb példa az Vadkacsájáról szóló jegyzete.  

  , a Kisérteteket, s a Népgyülölőt fogadó botrányos viharok után azt kérdi e darabjával: Hát érdemes ezekért a Hjalmár-féle nyomorultakért dolgoznom, kinlódnom, verekednem...?! A válasz egy leintö, gunyos mosoly: Nem érdemes...! Előző darabjaiban elvette a közönségétől az „éltető élet-hazugságot“ – most egy gunyos – fölényes gesztussal meglobogtatja előttünk azt; de a guny éle visszapattan az iró melléről, s kétszeres erővel vág a hazugságokra épült társadalom méltatlankodva lázadozó soraiba.  

  azonban mindvégig azt hangoztatja és szinezi, hogy önmaga és saját igazságai ellen fordul a Vadkacsával, gyötörve és kinozva önmagát.  

  Ugyan csak a tulságos mélységeket kereső szemlőlédésnek – itt már romantikus – ellaposodását, felületessé közönségesedését mutatja a tárgyaló két cikk. A Sári biró-bán csak idyllszerüséget és a „különszerü külső beállitást; az egzotikumot“ veszi észre, a Kend e a pap cimü egyfelvonásost ugyancsak idyllnek látja és a Mint a mezőnek virágai..-ban csak a természeti szépségeket fedezi fel, sőt tulzottan bele is diktál ilyeneket. A Magyarosan c. kis darabról ezt a nagyon egyoldalu szentenciát mondja: „...itt nem látjuk a természetet; de látjuk az embereket, s ez elég, hogy a falu megértésében amazt tartsuk szebbnek...“  

  Ki hát ...? mit akart és mit adott....? Egzotikummal felcifrázott idyllt...?!  

  romantikus hajlandóságai különben – dacára az olykor örömmel tapasztalható nyiltságának, világos gondolkodásának (, Judithjának kritikája, a Faun birálata) – máskor is érvényesülnek. Igy az Egyszeri királyfit tárgyaló kritikájában, naplójánál, szóló irásában, . ( az impressionista festőkhöz, különösen hasonlitja.)  

  Egyedül Éva boszorkányának kritikája az, amit csaknem minden megállapitásában aláirunk.  

  Végeredményben: könyve nem adja teljes és megbizható képét sem a kritikus képességeinek, sem a kötetbe felvett iróknak. Az utóbbi évtizedek irodalmi termelését, irodalmi irányait pedig még csak hozzávetőleg sem tudnánk körvonalazni a Könyv alapján. A kritikák egybe gyüjtését azonban (magát a tényt és nem a módot...!) még sem tartjuk teljesen hiába valónak. Valamennyire mégis tájékoztat legalább a felől, hogy a benne felmarkolt munkák milyen hatásokat váltottak ki annakidején a gondolkodva olvasó, gondolkodva szemlélődő emberből.