Pásztor Árpád Poe könyve

  A kötet utolsó fejezete a Kompozició bölcselete cimü kis munkájának forditása. Rideg és okos őszinteséggel vallja , hogy az iró és a költő nem „valami finom, légies örületben, ihletett mámorban alkot:“ alkotása verejtékes munka, önkritika, lelkiismeretes és pontos számitások összessége.  

  Ez a kis cikk a könyv legértékesebb (s mint látni fogjuk: egyedül értékes) fejezete. azonban csöppet sincs inyére az irói munkának ilyen „lealacsonyitó“ és igaz beállitása; ő még most is mámoros lázban alkot, s megköveteli ezt is. Látomásaiban, kitalált mondatokkal, egyszerüen lecáfoltatja – . Egyrészt a csakazértis elvébe makacsodva, másrészt azért, hogy igazolhassa önkényes megállapitásait, melyekkel igy jellemzi költészetét: „versei... érzések és szavak játékai“ szavai pedig „játszik velük – talán verset senki annyira magáért a versért, a szavak zengő zenéjéért nem irt, mint “ aki „verseiben elszakadt a földtől ismeretlen érzéshullámokon lebeg“... Azt azonban nem magyarázza meg, hogy miért szakadt el a földtől , ha csak szókat akart irni; mi szüksége volt az érzés és léghullámokra, ha maga a vers is gyönört szül benne?!...  

  E gyenge megállapitások után, miket az első oldalra koncentrál a szerző, mind végig már csak lapos közhelyek következnek, mindössze a fordhami találkozás ragadja meg különösebben figyelmünket, ahol megtudhatjuk, hogy „dallamos de kissé magas rezgésü hangján...“, biztositotta arról, hogy a sok, szenzációt kereső látogató közt egyedül ő – – az, aki megértéssel közeledett hozzá, s akit ezért méltónak tart arra, hogy kedvéért elhagyja a siri magányt!!!...  

  Ezért az érzelgő öntömjénezésért valóban nem volt érdemes megirni a találkozás történetét!... De különben is azt hisszük, hogy a fordhami ház udvarán és a philadelphiai „öreg fa“ alatt egy naivul közönséges szélhámos felidézett szellemének esett áldozatául.  

  Örülnénk, ha meggyőződésünket szelidebbé zenélték volna a kötet másik felét kitöltő müforditások, de azokban sem vagyunk képesek felfedezni azt a melegséget, megértést, mit szemben mint privilégiumot vindikál magának .  

  A kötetet nem csak az irodalom nélkülözhetné, de a szegény életét hirhedtté orditozó, rejtett izgalmakat, szenzációkat kereső dilettáns közönség is ellehetett volna a nehány „fölösleges részleteznem...“ kezdetü repportoskodás nélkül.