HUSZADIK SZÜLETÉSNAPOMRA
Beteg, szivfájós embernek dobott a sors.
(Hegyre vagy völgybe, kinek mi köze hozzá,)
De kötelek feszülnek a karomban.
S most kötetlen kézzel építeni akarom
a magam és a mások utját...
Végig!...
De tudom:
Nincs lehetetlen
És a természet örök törvényeit egyszer felpeckeli egy ember,
Amint az utolsó hogyan-tól felszáguld a bizonyos miért-hez.
– – – – – – – – – – – – – –
Az életem odaadni a vágyam, a kinom – a keresés, a kut.
(De hogyan kérdem Én, Én!,
hogy ne csak szőlőutak közé legyek trágya,
de hogyan, hogy kielégitsem nagybélü hasamat kemény karjaim
táplálóját.)
