Impresszionizmus

  Abban az időben, mikor főleg festmények birálásával foglalkoztam, az impresszionista mozgalom létéért küzdött Londonban; szivesen támogattam, mert a felfokozott megfigyelés végeredményét és követőniek erős tudatosságát láttam benne, valóban az volt a rendeltetése, hogy a festményeket megjavítsa, különösen azáltal, hogy a konvencionális, általában elfogadott, ideális stilus helyébe a természetesen megfigyelő, reális stilust helyezze. Az eredmény teljesen igazolta állásfoglalásom helyességét. Emlékszem, mikor abból a célból, hogy a közönséget ama kvalitások megfigyelésére kényszerítse, melyeket ő vitt a festészetbe, egy szándékosan nyers vonásokban tartott leányfőt állított ki, mert tudta, hogy abban az esetben, ha az angol nyárspolgár egy nőnek arcképét határozott vonásaiból felismeri, egyszerüen csak azt nézi benne, vajjon csinos-e vagy sem, a képzeletében élő kedves képet revelálja-e vagy sem és elhalad mellette anélkül, hogy a művészi kivitelnek ama kvalitásait, melyek a rajzot értékessé teszik, meglátta volna. A kritikusok részére azonban könnyebb volt kifogásolni az arcnak elmosódottságát, mint szokatlan különcködést és tanácsokat adni , akiről úgy irtak, mint Jimmyről, mintsem kitalálni, hogy tulajdonképpen mi is volt a művész szándéka. Több évig tartó erős propagandára volt szükség, amig az emberek végre természetes dolgoknak fogadták el a festményekben az impresszionizmus által hirdetett elveket úgy, hogy végül a buzgó képtárlátogató, mikor szemtől szembe állt „Leány a búzaföldön“ cimű képével, nem tudta többé azt természetesnek elfogadni, mert első pillantásra látta, hogy a lány eredetileg műteremben állt, mint a házi ügynökök szokták mondani: ,,jó északí világításban“ és a búzaföld csupán konvencionális becsapás. Műkedvelőink nevelésének haladása annak tulajdonítható, hogy állandóan olyan képeket állítottak ki, amelyek – mint kivakart fejü leánya – inkább kézműves mesterségek propagandája volt, mintsem tökéletes művészi alkotások. De abban a pillanatban, amikor és pártja a kereskedőket és a festőegyesületeket ilyen tanulmányok kiállítására kényszerítették és hozzászoktatták a közönséget, hogy elfogadja, amit kezdetben abszurdumoknak tartott, megnyilt az ajtó az igazi képtelenségek előtt. Nagyon nehéz jól rajzolni, vagy festeni: nagyon könnyü a papirost vagy a vásznat úgy bemázolni, hogy az emberek azt higyjék, hogy az kép. Sok ilyen értéktelen holmit produkáltak, állítottak ki és tűrtek meg, amikor a közönség nem látta a külömbséget a mázolás között, amelyben anilin-árnyékok voltak és tájképe között. Nem mintha annyira jóknak tartották volna a mázolásokat, hanem mert azt hitték, hogy épp olyan nevetséges, mint ezek a szörnyszülöttek.  

  Hangosan megmondani azonban nem merték a véleményüket, mert rájöttek, hogy a jól itélő emberek nem tartják nevetségesnek.  

  De az egyszerű csalókon kívül voltak bizonyos lelkes és becsületes festők is, akik abnormalis képeket festettek, mert abnormálisan láttak. Az én látásom, szemészeti értelemben, történetesen normális, azaz én szabad szemmel úgy látom a dolgokat, mint ahogyan a többi emberek csak szemüveg segítségével látják. Vitám volt egyszer egy festővel, aki egyik képét mutatta nekem, melyen egy csinos nőnek ajkai közül úgy csillogott elő a fogsor, mint a szűzi hó. A festő arra oktatott, hogy nem szabad a látásra, hanem a tények vizsgálására biznunk magunkat. „Ha ön egy személynek a szájára tekint – mondotta – nem látja a fogazatban a tagozódást. Amit ön lát, az csak egy fehér, sárga, vagy gyöngyházszinű csík, aszerint amilyen szinű fogai vannak az illetőnek. De miután mint anatómiai tényt tudja, hogy az egyes fogak között tagozódás van, a rajzon azt vonásokkal fogja kifejezni. Ez éppen olyan, mint az önök kritikája stb. stb.“  

  Nem hiszem, hogy elhitte nekem, mikor kijelentettem, hogy ha én egy fogsorra tekintek, nem csak a fogak tagozódását látom, hanem valóságos alakjukat is kőrvonalaikban és formázottságukban, ha még annyira is tisztában vagyok általános szinével. A legkiválóbb impresszionisták közül néhányan nyilván nem látták oly pontosan a formákat, mint amennyire észrevették a szinárnyalatokat; és miután amúgy is sok utánzás van a művészetben, csakhamar seregestől voltak fiatal festők, akik jó és jól meglátott tájképeket festettek, vagy olyan modelleket, akiknek félig csukott szája, vagy többé-kevésbbé kancsal szeme volt, mert az, amit láttak, előttük úgy tűnt föl, mint kedves mesterük képe.  

  Az impresszionista mozgalom továbbá odavezetett, hogy kezdték alaposabban vizsgálni a levegőt is, amit addig általában láthatatlannak tartottak, holott nagyon ritkán volt az; ez vezetett a világos és sötét között lévő viszony megállapításához, melynek helyességétől a valóság és a hatás függ. A megállapítás a különböző, fényben jól látható szineknél nagyon nehéz volt, de aránylag nagyon egyszerű volt homályos helyeken, hol a fény hiánya az összes szineket a barna vagy a szürke különböző árnyalatú tömegeire olvasztotta össze. Sarasate képe, mely a maga nemében mestermű, valamelyik portréja mellett közönséges tanulmánynak látszik; azok a kis szinfoltok, amelyekkel néha a női modellek képeit diszíti, intarziának, mozaiknak vagy ékszereknek látszanak, de azért sohasem primitív természetűek. Tanítványai sötét interieurőket vagy olyan alakokat festenek, melyek látszólag szenes pincében voltak, bámulatos finomsággal és hűséggel, míg teljesen képtelenek zöld fát, vagy kék eget festeni, még kevésbbé oly világos és szines interieurőket, amilyenek művei. A közönség szeme és nyárspolgári izlése természetesen képtelen volt e szinek és értékek megállapítására. Az impresszionizmus
ennélfogva valóban jótékony és progressiv, de semmiesetre sem egészségtelen és dekadens mozgalom volt.  

  Igaz, hogy azért mázolások kiállítására vezetett, olyan mázolmányokéra, amelyeknek kiállítására maguk a festők sem gondoltak soha; elárulta ama festőknek látási abberrációit is, akik a régi akadémiai vonalak közőtt elrejthették volna hibáikat, azzal, hogy a tárgyakat (pl. fogakat) úgy festik, ahogyan létezésüket tudják, nem pedig úgy, ahogyan látják.  

  Mindent összevéve az impresszionista festők megtanították azokat, akiknek semmi érzékük sem volt a konvencionális festészet hiányai iránt, arra, hogy az impresszionisták és kartársaik sokkal kevésbbé voltak józan felfogásuak, mint elődjeik.