Tavasz-király bolondja

  Lábaimnál piszkavas s ördöngős szentszerek. A füstben felremeg két szőke Szalamandra, kiket félig berejt a hamvadó tűz hantja. S én búsan gyönyvirágbokrétát lengetek.  

  Rossz csörgősipka: sok fehér csörgője néma. S itt tűzhelyemnél már nem hasonlítok én a Tavasz-király bűvös bolondjához, ki tombol kinn és felém süvölt viharból, szélsikolyból.  

  Már nem tudok búdból kacajt kiváltani Királyom, nincs erőm, mint régi ünnepekben. Phébust, a szunnyadót felrázni volna kedvem. Phébus, szép György lovag nem állt csatára ki.  

  Hittem varázserőm. S ember vagyok csak, érzem. Nincs többé a Tavasz vak bolondja. Szép király! sirj-rijj, zokogj Uram, megtört a vén bű-báj. A tűz holt s a csaló tégely megette pénzem.  

  A kortól roskadoz szegény, öreg bolondod, ki még parázst keres a bús üszkök között fél kézzel: egy rubint, amelytől ujra lobbot vet minden, s más keze csak rázza, mint bolond ott.  

  Némúlt csörgőit a kihűlt tűzhely fölött.