A HÁZAK BESZÉLNEK...
LIBERO ALTOMARE
Szerző [VIAF]
n
(Olasz)
– Mi megfeszitett álmok vagyunk mind,
a földbe verten
téres gyökerekkel.
Leszögezett az emberek buta lustasága,
akik eltemetkezni szeretnek,
élőn, törékeny falaink közé,
s az alkóvok puhító levegőjében
megölnek minden merőséget kelletlen bolhaként.
– Aranyon vásárolnak
mint a ringyót,
hónapszámra tartanak minket féltékeny gazdáink,
fösvény önkéntes rabjaink.
Földíszítenek, szeretnek,
kedvükre kiföstenek minket;
bölcsőjük vagyunk, istállójuk
és jászoluk: csak
holtuk után hagynak el, nehéz szívvel.
Csukott üvegházak vagyunk,
puhító aquariumok,
amikben vérszegény medúzák
és angolkóros növények fuldokolnak,
míg a tunyaság s a fényüzés
uzsorás vigyázattal ékesíti
a titkos falakat,
a szeretet pókhálóival.
– Ó emberek! a szabadot nekünk!
Romboljatok már végre le, a földig!
S amire lettetek,
tengert, hegyet, levegőt fussatok!
Légi szállás kell néktek,
nomád házak és állhatatlanok,
miként a vágyak, amik bátorítnak!
Sokatmerő szelek, kik szembenevetik
vén teknősbékáját az órarendnek.
A végzet, így akarja emberek:
a régi kormos út
tüzes motorba lelkendezzen át;
a csepegő eresz
irígyeli a fecske-szárnyakat.
– Milyen unalmas, állni mozdulatlan,
míg körülöttünk minden örömbe hördűl:
egy nagy fantasztikus
ördög-kerék az Élet
s mi izzó, merev küllői vagyunk.
