Jelzés a világba

  Néhány pesti legények vagyunk, akik nem hiszünk csodákban és nem hiszünk a háboru kozmikusságában sem, tudjuk az eszünket s most nyitott szemmel elkiáltjuk a hangunkat Keletre, Nyugatra, Északra, Délre, ahol emberek laknak, akiknek vörös köszöntésüket idehallottuk.  

  Vannak földek, ahol még a mai vérőrület sem tudta előbbre lökni a gondolatok kerekét, mintha örökre minden magába roskadt volna ezeken a földeken – sorsosuk a földünk. Ezen a földön senki sem érzi magát, a szomszédját, az emberességét, vérmes, fiatal seregek marakodnak idegen tájakon, minden lépésüknél a biztos halál harap ki közülök ezret, de ők csak sodródnak előbbre-előbbre, kábult objektumok, hogy akár a dicséretekbe is belehalhatnának. Valahol kint, mindenütt az életünket csapolják s itthon alszik, vagy bujkál, vagy lop, csal, uzsoráskodik a maradék. És mégis, minden rendben van, uristen! A szélrózsa minden irányában meggyulladtak már a kis vörös lámpák a találkozóra és nekünk nem világitanak utat , és , de van irónk, aki hadi ékitményt kapott, van festőnk, aki „vörös ördögöket“ attakiroztat a vásznára és van politikusunk, aki marhákat sóz, paprikáz a hon boldogitására. Két esztendeje táncoljuk a táncunk, másutt azóta kormányok buktak, börtönbe dugottak szentté apostolodtak, vér folyt a vér ellen, hogy elhegessze a bitangló vért s mi csak a magunk fogyasztását tudtuk produkálni eddig. De jaj, nehezül már a fej és szakadnak az inak. Hisszük, hogy kivülünk, ma már nálunk is vannak, akiknek szájukra kivánkozik elkevert sorsuk s lapunk sovány huszonnégy oldalán ezek elé öleljük most össze sorsunkkal megvert sorsosainkat, akik szintén emberek, ártatlanok és kulturáltak.  

  A Tett internacionális számát ezzel a hitünkkel adjuk át barátainknak.  

  Nemcsak abszolut értékü művészetet hozunk, hanem fájó elevenségünket is jelezni akarjuk az ájuló magyar ugarról.