Kaffka Margit: Két nyár

  Három ember egymáshoz kapcsolódó sorsából emel ki egy életdarabot, melynek naturalisztikusan megirt története, talán legtéresebben mutatja meg televény művész-erejét. Az ő naturalizmusa, egy minden részről meglátott társadalmi réteg emberét nem a maga valószerüségében szinezi életre, hanem a szubjektiven felfogott és sokféle jelentőségében kidomboritott élet-valóságok szeretettel megrajzolt képét vetiti elébünk.  

  A komposició erősen drámai természetü témát sürit magába, s az események kemény biztossággal megalkotott vonala is, a drámára emlékeztető felfogással pergeti le a történéseit. Emberei a túlzottan egyéni látás dacára, szociális jelentőséggel is birnak, s mert e jelentőségüket az iró veleérzést követelően tudja szuggerálni: ezért életet-mutatóknak, igazaknak látjuk e kissé stilizált sorsokat.  

  Alakjai jórészt öntudatlanul játszszák a maguk szerepét; beszédjüket, gesztusaikat irójuktól tanulják meg. Aki gondosan ügyelt, hogy az egymáshoz közeledésükből fejlődő drámai bonyodalmakon komplikációk nélkül szöktesse őket keresztül. E szándékolt és magyarázható elfogultsággal, azonban szép, tragikus lendületet fojtott vissza: nem akarta, nem tudta a saját túlon felgyült érzéseit a történet sorsában megsebezni. De az olvasó a fékezés pillanatában már nem tud egészen vele lenni; egy kissé magától is bontogatja a megkapott eseményszálakat. Emberek, helyzetek annyi pszichológus érzékkel vannak megkonstruálva, hogy azok természetes kifejlését előre is el tudjuk gondolni.  

  Legtöbb realizmussal lányalakját rajzolta meg, akiben intenziv mélységekkel sejttette az erkölcsi romlásra determinált nő sajátságait. Ez a lány a regénynek leginkább cselekvő s voltaképen középponti személye is, – bárha legkivált az egyszerűn jóságos mosónőt hangsúlyozta, akit föl is díszitett minden erkölcsileg értékelhető kiválósággal. Ez alakjának passzivitása arra szolgál, hogy az élet képére formált, a maga viszonyaiban ideális nőt a legteljesebben, a legtöbb oldaláról láthassuk meg benne. A harmadik ember pedig – a nőies karakterü férj – már csak kisérleti helyzetet tölt be s csupán a történet tanulságait, a másik két emberhez való viszonyának reakcióit választja ki.  

  Mikor az egyenes-sebességü cselekmény a háborus időkbe ér, a felgyülemlett külső események miatt mindinkább akadozóvá, kanyargóssá válik.  

  S ez a befejező rész egyébiránt is a konstrukció gyenge oldala. A történetben magára maradt mosónő lelkiállapota, holmi ráhintett édességektől teljesen enerválttá puhul. E hiba annál kiütközőbb, mert az események végső szálait ép ezen a ponton vágta el, miáltal a regény fáradt, rikatni akaró tónusban fejeződik be.  

  Kár, hogy a különben komoly értékü történet befejezésénél sem tudta elkerülni a női irók tipikus hibáját. Azt, hogy emberében az élet külső körülményeinek olyan kisorsolt figuráját lássa, akinek legfőbb karaktere a tehetetlenségig fokozódott ellágyulás.  

  A kötet másik fele: a „lirai feljegyzések“ – átélt, igaz irások egy zavart, háborus világképről; megkapó erővel jegyzett történetek. Egy élénken figyelő iró magányossága csendül ki e lirából, az, melyet már verseiből is ismerünk, és értékelünk.