Világnézet

  Az embert mindenkor a jövő titokzatossága érdekelte legjobban. Természetes. Hiszen a jövőben van elrejtve az ember sorsa, s jó, ha a bekövetkezendő események nem találják készületlenül. Ezért a multban mindenfajta jósok, a királyi udvarban eltartott asztrológusoktól kezdve a tenyérből jósoló cigányasszonyig meglehetősen nagy szerepet játszottak, dacára annak, hogy jóslataik eléggé bizonytalanok lehettek. S elég utalnom a jövő bizonytalanságán felépülő és az azt kihasználó vallásokra és különböző felekezetekre is, amelyek egyike-másika nagyhatalommá vergődött fel, hogy mily erős az emberek vágya a jövő megismerésére.  

  S ime a történelmi ujkorban uj éra üti föl fejét. Az asztrológusok és cigányasszonyok szerepét kezdi átvenni a természettudomány; jóslatai sokkalta pozitivabbak, mint elődeié. Meg is ijednek a jóslatok bizonytalanságán felepülő hatalmak, s a tudomány első képviselőit nyakra-főre dugják börtönbe és égetik el máglyán. Hiszen ez az uj tudomány-cigányasszony kiveszi az isten önhatalmú és imádságokkal befolyásolható hatásköréből a földet, a csillagokat és ki látszott venni hatásköréből még az élők cselekvését, meg az ember lelkét is. De a jövő megismerésének vágya tovább vitte a természettudományt, s ma már odáig ért vele, hogy az élettelenek világában – de még az élők világában is (pl. orvostudomány, pszikologia) – elég nagy biztossággal jósolhat. Olyannyira biztossággal, hogy lehetségessé tette a technikát, előállithatta a gépeket, szerkezeteket, melyek már előre adott célt szolgálnak, melyekről már előre tudjuk, hogy a kivánt módon fognak viselkedni. Részletesebben kellett e tárgyra kitérnem, miután általában nem nagyon terjedt még el az az eredő megismerés, hogy a természettudományok célja első sorban a jóslás.  

  Hogy a természettudományos jóslás kiindulása a többszörös tapasztalat és kisérlet, azt nem kell bővebben hangsúlyoznom. Hogy tapasztalatait más esetekre is alkalmazhassa, mint a melyeket megfigyelt, összefüggéseket, úgynevezett természettörvényeket állit fel a működő tényezők és a bekövetkezendő jelenség között – amelyek sokszor matematikai alakot vehetnek fejl – azon alapvető feltevésből indulván ki, hogy azonos ható tényezők esetén a bekövetkezendő folyamat is mindenkor azonos. Ezt az alapvető feltevést azonban sohasem igazolták be, de nem is igazolhatták be, miután a ható tényezők száma tulajdonképen végtelen nagy, s valamennyit ujból, vagy még csak közelitőleg is előbbi nagyságukban előállitani lehetetlenség. Hogy ezt egy példával beigazoljam, gondoljunk csak az eső testre, amelyre nemcsak a föld nehézkedése hat, hanem valamennyi egyéb égitest gravitációja is többé-kevésbé befolyásolja, egészen eltekintve azoktól a hatásoktól, melyek a levegő állapotától (nyomás, hőfok, nedvesség stb.), meg számtalan egyéb ismert és ismeretlen tényezőtől származnak. Látszólag tehát ennyi ható ok láttára teljes lehetetlenségnek látszik a jóslás. A gyakorlat azonban mégis megmutatta, hogy lehetséges. Egyszerű oka ennek az, hogy valamely jelenségnél erősebb mértékben ható tényezők száma korlátolt, s nagy része ismert. S ha ezen néhány tényező
hasonlóképen és hasonló nagyságban jelentkezik uj esetben, a bekövetkezendő tünemény is csaknem azonos. Ily megszoritással állhat meg csak tulajdonkép a fentebb emlitett alaptétel.  

  Egyúttal azonban be kell látnunk, hogy ily viszonyok mellett a természettudományok jóslása sem lehet abszolut, s tényleg csak bizonyos valószinüségi fokkal bir. Ez a fok lehet ugyan igen nagy, de sohasem 1, (teljes bizonyosság). Hiszen a végtelen tényező állapotát a jelenség bekövetkezésekor nem ismerhetjük. S ha a fő ható okok ismertek is, melyek rendes viszonyok közt a jelenséget determinálják, mégis fenmarad mindenkor a kétség, hogy a többi, hatásában ismeretlen tényező között nem lehet-e az illető esetben olyan is, amely speciálisan az illető esetben erősen hat, s jóslatunkat feje tetejére állitja. Még azt sem mondhatjuk ki teljes biztossággal, hogy pl. a kő holnap lefelé fog esni.  Ép a be nem következett jóslatok vezettek mindenkor uj összefüggések ismeretére: mert a be nem következés okát kutatták s rájöttek az előbb ismeretlen uj hatóokra.  

  Az itt kifejtettek élő- és élettelen testekre, jelenségre, egyaránt fennállanak. Nincs meg az a különbség, amelyet némelyek az anorganikus és organikus világ között látnak, hogy az élettelen testeket állandó természettörvények korlátozzák, az élők ellenben »spontán« is működhetnek; hogy ennélfogva az élettelenek jelenségeit előre meg lehet jósolni, az élők viselkedését ellenben nem. Hogy ez milyen téves, elegendő ha emlékeztetek sok más között pl. csak a vigécre, ki agyafurt beszédével előre várt hatásokat ér el, üzleteket köt, stb.  

  Azonban tény, hogy az élőknél általában több ható tényező jelentkezik, amely a folyamatot determinálja, mint az életteleneknél. A jóslás bizonysága ennélfogva sok esetben kisebb is, mint az élettelen jelenségek esetén, ami azonban nem jelent lényegbeli különbséget. Ok továbbá az élőknél való jóslatok kisebb valószinüségére az is, hogy sok esetben az összefüggések nincsenek oly tudományos rendszerbe foglalva, mint az anorganikus világban, s hogy ennélfogva sok esetben az egyéni tapasztalatok, érzék stb. döntőbbek. Az anorganikus és organikus kombinált világban egyaránt lehetséges jóslás és következtetés igen eklatáns példája egy menetrendszerüen beállitott vonat. Csaknem oly bizonyossággal várjuk érkeztét, mint a hogy az elengedett kő leesését, dacára annak, hogy ez a jóslás az anorganikus világra vonatkozó természettörvények, meg a vezetőemberek és bakterek tevékenysének egy igen hosszu során alapul. S ha vonat mégsem érkezik meg idején, ez speciális, váratlan körülmények folytán történhet meg. De, mint emlitettem, ily rendkivüli eshetőségek még az eső testnél is előfordulhatnak. Igaz, hogy ritkábban. Azonban hányszorosan komplikáltabb jelenség a vonat mozgása az eső test tüneményénél!  

  Ily világitásban a megfigyelő szemében, akit jól meg kell különböztetni a többi világtól, lényeges különbség többé nem látszik élő és élettelen között, s világos, hogy a teljesen általános természettörvények (energia megmaradás, legkisebb működés elve, a legalacsonyabb potenciálra való törekvés, egyensúlyban a ellenállási elv) – amire még visszatérünk – egyaránt érvényesek élőre és élettelenre.  

  Látszólag ez teljes mértékben determinizmus. Hogy e mellett azonban a legteljesebb indeterminizmus is, s hogy ez a felfogás a két külön irány vitáját teljesen elintézi, arról még a következőkben lesz szó.  

  A természettörvények és jóslási lehetőségek általános érvényére az objektiv megfigyelő úgy jöhet rá, hogy önmagát egészen kikapcsolja a többi világból s viszont a többi világban egyaránt megfigyelendő jelenségeket lát, jelentkezzenek azok élő, vagy élettelen testeknél. De megdönthetetlenül érvényes, hogy ő is a világ testei közé tartozik, reá nézve is érvényesek a természettörvények, s az ő cselekedeteire is fenáll a jóslás lehetősége. Viszont különbözik valamennyi rajta kivül levő testtől abban, hogy ő egyedül az, aki érez, gondolkodik, szellemi funkciót végez. Mindenki csak saját maga érez; a többi lényeknél csak felteszi, hogy azok is éreznek, gondolkoznak. De csak ő maga az, aki tényleg érez is. Ha már most megfigyeli cselekedeteit – amelyek az előbbiek alapján ugyancsak a körülmények függvényei – észreveheti, hogy azok létrejöttét érzések, gondolatok, akarás, stb, előzi meg, tehát csak ő általa észlelhető szellemi funkciók. Az egésznek sokszor olyan képe van, mintha önmaga döntene a felett, hogy mit tegyen, s íme ugyanakkor egy másik szemlélő már eleve tudja, hogy mit fog tenni. Közelfekvő tehát a gondolat, hogy általában minden testben lefolyó tünemény, ily szelleminek nevezhető funkciók, érzés jelenlétében folyik le, hiszen a megfigyelő egy másik megfigyelő szemében nem különbözik a többi külvilágtól (legfeljebb csak alakra). S tényleg ennek a következtetésnek első lépéseit már megtették akkor, midőn a többi emberekre is rákövetkeztették, hogy azok is éreznek. Hogy az állatok is éreznek azt csak az uj korban kezdték elismerni; még gépeknek tekinti az oktalan állatokat. Nemsokára sorra kerültek a növények is, a Mimosa pudica ismert példájából kiindulóan. Az élettelen testek érzését azonban csak legujabban pengették meg és . S itt nem szabad holmi öntudatlan érzésre gondolnunk, amelyre csak ráunszoljuk vagy kiterjesztjük az érzés fogalmát, hanem tényleg valóságos érzésre, amelyet az illető test ép oly szubjektiven érez, mint akármelyik ember. Ez az állitás jogos, ép oly jogos mint az az állitás, hogy az állatok is éreznek. Gondoljunk csak arra, hogy miből állapitjuk meg, hogy valamely test pl. állat érez-e? Nyilvánvalóan abból a reakcióból, amelyet valamely hatás nála kivált. De az élettelen test is reagál külső hatásokra. Hő hatásra kiterjed, más testek közelébe vonzódik stb. stb. csak nem szólhat, mint az ember, akárcsak az állat vagy a növény.  

  Az élőkre nézve – amelyeket hosszú ideig az élettelenektől az az űr választotta el, hogy azok éreznek, emezek meg nem – magunkból meritett szubjektiv megfigyelésekből következtetünk cselekedeteikre. Ráfogtuk, hogy ezt vagy azt a cselekedetet az ember szeretetből, gyűlöletből stb. követte el. Ráfogtuk a kutyára, hogy szeretetből és hálából védi gazdáját, noha a magunk testén kivül másnak az érzését soha de soha nem ismerhetjük meg. S mindemellett, mint előbb láttuk e következtetésnek mégis van jogosultsága. Rajta alapul pl. az egész jogrendszer törvényes megfélemlitő és egyes cselekvéseket (jelenségeket) gatló eszközeivel, akárcsak a technika az élettelen világban (habár az előbbiek alapján már világos, hogy úgy a technika, mint a jog, a természettudományos jóslás lehetőségén
alapul). S lefelé, az élettelen világ felé, mondhatnók szubjektiv következtetési módszerrel csak addig mentek, a meddig a fizika és kémia anorganikus világra vonatkozó objektiv megfigyeléseken alapuló rendszere terjedt, s ráfogták, hogy innét kezdve »spontán« mozgások nincsenek. Mi tovább megyünk evvel a szubjektiv móddal, végig, úgy a hogy egyszersmind a fizikából vett objektiv megfigyelés anorganikus törvényeivel fölmentünk az emberig. S mig az első gondolatfolyam az indeterminista világnézlet teljes kiterjesztése, ugyanakkor a másik, a determinista világnézet teljes, minden testre vonatkozó kiterjesztése.  

  Mi következik már most az ilyetén felfogásból. Egyrészt érvényesek mindenütt a determináló, matematikai összefüggésben felirható (fizika-kémiai) természettörvények (amelyek azonban mindenkor uj hatásban jelentkeznek, lévén a ható körülmények száma végtelen), s amelyek csak valószinü jóslást engednek meg. Másrészt lefelé érvényesek a magunk érzésvilágából vett, mondhatnók pszikológiai törvények is minden testre. Ép oly helyes, ha azt mondjuk, hogy a gravitáló testek szeretetből vonzódnak, mint amikor azt mondjuk, hogy talán a / törvény működik a megnyugodott embereknél, amikor konzervativok, miután ez a törvény egész általánosságban kimondja, hogy egyensúlyban lévő rendszerek külső hatásokkal szemben úgy reagálnak, hogy előbbeni egyensúlyi állapotukat lehetőleg megtartsák. (igy pl. nyomással szemben térfogatcsökkenés áll elő, hogy a nyomás csökkenjen, hővel szemben hőelvonás stb.)  

  Látható, hogy ilyen módon a determinista és indeterminista gondolatmenet közötti vita elintézettnek tekinthető s az előző analizisből következik – amely kielemzi a determinizmus és indeterminizmus elemeit és kiindulópontjait – hogy ez a vita egyedül lehetséges elintézési módja is.  

  A mit az ember saját akaratából is cselekszik, azt a természettörvények határozzák meg, a mindenkor jelenlevő tényezőkből kifolyóan. Hasonlóképen az élettelenek törvényszerű mozgási jelenségeit is azoknak érzése és mondhatnók akarata váltja ki. (El se tudjuk képzelni, hogy pl. két test gravitáljon, ha meg ne érezték volna egymást.) Érzés, gondolkodás és önálló akarat előzi meg tehát a cselekvést, úgy az élőknél, mint az életteleneknél, s ily módon ezek a szellemi funkciók úgy jelentkeznek, mint a természettörvény végrehajtói, más szempontból pedig mint a természettörvény öntudatos (indeterminista) alkotói. A cselekvések többszörös hasonló módon való ismétlődéséből mi vonjuk le a természettörvényt, mely szerint pedig utólag következtetve, a testek determinált módon cselekednek. Ami történés, folyamat stb. általában van és lesz, az a természettörvények szerint ilyenformán látszólag kényszerűen folyik le, habár mondhatjuk, hogy az illető testek szabad akarata váltja ki.  

  Az érzés jelenségeinek felismerése a holt anyagon, mint érintettem már nem egészen uj dolog; mindazonáltal ez nem történt, mint előbb tettük, egyidőben az objektiv természettörvények teljes kiterjesztésével, a jelenségeknek, mondhatnók fiziko-kémiai alapelemekre való visszavezetésével. S ezzel kapcsolatban szempontunkból az anyagi érzés is némileg más szint vesz fel.  

  Az érzés-folyamatok szempontjából, három alapvető szellemi funkciót különböztethetünk meg: és pedig sorozatosan az érzés (megérzés), gondolkodás és vágy (akarás) jelenségét, melyek minden tüneményt, mozgást megelőznek.  

  A nyugalmi helyzetből mozgás tünemény, folyamat egész általánosságban csak akkor jöhet létre, ha a tényezők, (állapot) megváltozik. Szintúgy valamely folyamatban változás csupán a külső körülmények megváltozásával jöhet létre. Azt mondhatjuk, hogy az illető testnél, vagy testen ezekre a változásokra létrejövő uj mozgást, folyamatot, vagy mozgás- (folyamat) változást a megérzés vezeti be. A megérzés (bensőleg) kiváltja a gondolkodást és akárást, s az akarat – de egyúttal determinált – mozgás jelenség jő létre.  

  A folyamat és mozgás (illetőleg mozgásváltozás), fizikailag kifejezve egész általánosan az energiaváltozás létrejöttét tehát, az előbbeniekben hatóokoknak nevezett, eleve jelenlévő tényezőknek valamiféle módon való megérzése inditja meg. Igy pl. valamely fémgolyó esését a közeli anyag (a földnek) megérzése, hő által való kiterjedését a hő megérzése, tárgyakhoz való ütközésekor fellépő mozgásváltozásokat az idegen tárgy megérzése vezeti be. Úgy vehető tehát, mintha a golyónak valamiféle tapintó érzéke volna, amellyel más testek jelenlétét megérzi; ugyancsak valamiféle tapintóérzék müködési hatásának fogható fel, midőn molekulái felveszik a nagyobb hőnek megfelelő gyorsabb mozgást (amelyek tudvalevőleg a kiterjedést eredményezik), s külön érzéknek tudható be a más testek jelenlétének megérzése, amely a gravitációt vezeti be, ép úgy miként mi más testek jelenlétéről pl. látásunkkal vessünk tudomást. Különösen ez utóbbi érzék érdekes, miután ez az anyagnak talán legprimitivebb, de teljesen általános érzéke. A kemikus szemszögletéből tekintve, az anyagnak (molekuláknak) már sokkal komplikáltabb érzékeik is lehetnek, melyekkel érintkezéskor egy másik anyag természetét és minőségét is megérzik individuális módon, s a kémiából ismert törvények szerint reagálnak .  

  Amint látjuk, tehát még a holt anyagnak is meglehetősen komplikált érzékei, érzései és az ezekből fakadó gondolkodása, akarása és végül cselekvése van. Ez utóbbi az, amit az általunk is észlelt hatóokok hatására létrejövő jelenség, tünemény gyanánt, mint okozatot észlelünk. Mindazonáltal a törvényszerűségek, mint többször emlitettük a holt anyagnál az élőéhez képest aránylag primitivek, s nagy részben ismertek. Hasonlóképen áll ez természetszerüleg feltevésünk értelmében a gondolkodására (mint a törvény végrehajtójára) is, amely pl. a fentemlitett golyónál a hőhatásra való megfelelő kiterjedésre, az ütközéskor helyes visszapattanásra stb. terjed ki.  

  Az érzés és gondolat hatására létrejövő vággyal illetve akarással, amely a (várt) tüneményt létesiti, bövebben kell foglalkoznunk.  

  A vágyat mindenkor létezőnek kell tekintenünk, ha valamely potenciálkülönbség van jelen, amely tehát mozgást általában energiaátalakulást létesithet, s csupán az egyensúly elértével – amidőn potenciálkülönbség és energiaátalakulás nincs – ér véget. Potenciálkülönbség és vágy tehát szempontunkból együttjáró jelenségek. A megérzés és vágy mellett van, úgy látszik még, egy mondhatnók szellemi jelenség, mely általános az egész anyagi világban: az emlékezés jelensége. Midőn a testek bizonyos cselekvést végeztek, folyamatban (energiaátalakulásban) vettek részt, anyagukon némi maradandó változások állanak elő, amelyek alakjukra vagy
molekuláris elrendezésükre vonatkoznak (chemiai változást nem számitunk ide). Ez a változás hordja a test emlékét, s idézi elő azt is, hogy uj esetben a test máskép fog viselkedni mint előbb, mert ezek az »emlékek«: (megváltozott tulajdonságok) uj tényezők gyanánt szerepelnek a jövőben a folyamatok létesülésekor.  

  A mágnes előtt elvezetett acélszallag maradandóan mágneses lesz: tulajdonsága egészen más, mint azé az acélé, amely nem került mágnes elé. A kinyujtott rugó eleresztés után sem tér vissza teljesen eredeti állapotába, valami maradandó alakváltozást szenved. Az edény sokkal inkább ott lyukad ki, ahol már egyszer ütés érte, stb. Mily kézenfekvő e példákból az emlékezés jelensége!  

  Tágabb értelemben véve az emlékezés jelenségének körébe lehetne sorozni minden a testtel történt energiaállapot változást, amely a cselekvések (folyamatok) hatására benne előáll. Sőt még úgy is lehet a dolgot felfogni, mintha az emlékezés egyúttal az időbeni összefüggést adná meg ez egyes folyamatok, jelenségek között, késztetvén a tárgyakat az előbbiekhez hasonló cselekedetek létesitésére, hogy végeredményben ezáltal válik csak lehetővé, hogy a különböző akaratos cselekvések között hasonlóságot, azonosságot fedezhessünk fel, s a már föbbször emlitett természettudományi alaptétel érvényességével természettörvények adódhassanak. Hasonlónak tekinthető talán ez a jelenség az élővilágban tapasztalt ösztönös jelenségekhez, melyeket tudatos jelenségekből keletkezetteknek vesznek fel. A tudatos jelenségek többszörös ismétléséből lettek ösztönössé (a gondolkozás a megérzés és vágy között csaknem teljesen kikapcsolódik), s ily értelemben mondje az ösztönöket faji emlékezetnek.  

  (Folytatása következik.)