VILÁG VENDÉGE
Egy ifju pipiskés lágy beszédét füleltem, kit cifra rongyba bugyrozott az
Élet.
Ki messziről és nem ide való, tán a Saturnusról szökött a földre.
Csápos karja szélmalmos körbe forgott, meredt szemét az égre
forditotta
S a zajongó világ fülébe sületlen ódát orditott:
Testem – kiserdült testem, hogy vendégeskedel,
Nappal és éjjel mindig vendégeskedel.
Ékeskedel.
Megtellesz, mint a hold.
Fényeskedel.
Bizonytalan – bizony, bizonytalan tekinteteddel,
Mint kényeskedel.
Testem, testem, testem, kisarjadt, kisarkadt.
Hogy lubickolsz felsrófolt szemem zuhanyába a fénybe
S a pocskondi levegő hűs husát, hogyan cirógatod.
Felborzolt éjjeled, kisimult nappalod, örökös vendégeskedés.
Az Élet borzasztó kevés.
Az Élet borzasztó kevés
S ha képek ellenkezőjét fátyolozod magadra,
Mit torzan tükröz vissza a megperzselt velő,
Mindig egy képre képedsz
Mindennap egyre ébredsz
Örökös vendégeskedő,
Megrögzött tétlen lebzselő.
Hé emberek!
Fogjátok meg a csámborgó bolondot
Költők zuduljatok rá
Mondjátok meg
Hogy nem elég neki
(Mert jaj nektek sem elég)
Pontnyi életbe hemzsegni
– Oda tudni, oda akarni, oda látni,
Az utcákra, a terekre, erdők-mezők szintjére.
(Féken tartott hajók, vasutak indulásra untak)
S ha elkövetkezések végzetes hájpatája rugdal
Csak keményen nekifeszülni.
Mert csak egy lehetőség van
Csakis egy:
Hajrázva rázni az Élet repedt kolompját
S ott hol a sársik az égre mered
Körül gurigázni az agygalacsint
S mindig, mindig, mindenütt, mindenben, mindenből
Előkerülni.
Szathmáry
Endre
Szerző [PIM]
