ENERGIA
Tótágast szédit a rogyás, bitang bánat, hogy csavarja tubusát, telt
testemet,
S hogy kiül a szememre és kiül a fülemre, lát életvigalmat és hall
hangujjongást.
S mint ragyog a garat, hogy kitátott számon a szó szétdurran a
levegőn,
Szétpattan, kóvályog, összetapad s már nedves felhő s terhét bőven
ömli
S minden hatás, mire most kényem nógat kitün, kiütközik a riadt
arcokon.
Mert tenyérnyi hellyel-közzel számitva nem törődöm, átzsufolom magam a
tömör életen.
S hogy kótyagos lettem a mindenség szeszétől, lábam a lomha földet
tánccal éri.
A felolvadt erőkben derékig süppedek s szemem szegletében a horizont
vitorláz
Most fűvel, fával, éggel, léggel összefogtam s a vérem a világ erébe
átkering.
Mert most, kinek az izma megfeszül és kósza füttyöt eregetve, lelket
lenget,
Kitör örökre ketrecéből, s csontig unott, zsibbadt testét daccal rugja
ki.
És mond mindent, mit nyelve szájra ad és ugy csinál, mint bokros kedve
tartja,
Lángot lövell ki, szétfutót s feléget mindent mi csak a görcsös váza
éke.
S hasztalan áradsz rá poshadt tenger: város mert a szive ormán vigyorog a
vér.
Szathmáry
Endre
Szerző [PIM]
