Szép Ernő: Élet, halál

  Látszat után, ez a költői korfogyatkozás és irodalmi széplelküség, csak a szerzőben nyugtalankodó, nagyigényü kikivánkozások testhez szabott ruhája. Ebből következne: hogy a kötetbe zsufolt sok primitiv megfigyelés, ájult érzésekben való oxidáció, ez a lombfürész-munka és csigabigázás, nem jelentik csupán azt, amit egyszerű hangzásukból birunk, hanem sejtjei azon matériának, amit összefoglalóan költői felfogásnak, élet-nézetnek mondanak.  

  De nem a kötet olvasása után megmaradt impressziók juttattak bennünket e konklusióhoz, melyet bizonnyal soha ki nem hámozunk irásaiból, a következő sorok segitsége nélkül:  

  Ez programm! Mely szerint kifejezési sajátságai, a belső megteltség szubjektiv megnyilatkozási formájává revelálódnak. Ezt azonban csak a szerző mondja. S hogy komoly célja iránti kételyeinket még kövérebbre hizlalja, igy szerkeszti tovább, programját:  

  Ugyan mi bujkálhat e delikát érzések takarója alatt? Ha az ábécés könyv akármelyik lirai, nekibuzdulását hozzáolvasnók e vershez, a legkritikusabb kritikus se venné észre a transzponálást. A gondolatok és erős érzések helyett, a költészet eddig kigondolt összes frázisaival disziti fel verseit. Kiköszörült csillogó szavakkal, melyek úgy fénylenek, mint az ékszeres kirakat hamis gyémántjai.  

  Prózai irásait ugyanaz a testetlen, légnemü tartalom tölti meg, ami verseit. Nincsenek problemái, miket az élet testéből vágott volna ki. Apró, jelentéktelen szivügyekkel amateurködik. A világ dolgait úgy látja, amilyenek például: a tárgyak képei a homoru tükörben. Kijelentéseit gyakran, mintha félálmában mondaná: „A zászlók színei legszebbek minden szin közt s lobogásuk üditő tünemény“. Mindvégig naiv, könnyed és szeretetreméltó akart lenni s e tulajdonságait szivesen el is ismerjük.  

  A kötet nagyszámu mozaikja képtelen volt valami komplex utóizt kitermelni, ami olvasás után csak rövid ideig is megmaradt volna inyünkön. Úgy tüntek el szemeink elől könnyü fajsúlyu prózai tarkaságai is, mint a kámfor.  

  Van azonban egy elmélkedése „Majd a háboru után“ cimü, mely határozottan kiválik a gyüjteményből. Szerző védőbeszéde ez az egész kötetért. Azt irja: „A költő nem lázit, nem szidalmaz, nem korbácsolja az embereket...“ stb. „Nem szabad most. Nem illik. Mirevaló? Most nem... majd a háboru után“.  

  Tehát a háborus irodalom problémája, egyelőre etikett kérdés. Megoldásánál fődolog a jóneveltség. S igy arról, hogy a háboru nem hajrázó és dicsőséges nemzeti virtus és nem is elsőrangu létérdek — most még nem szabad tudnunk. És hogy a háború az emberi agyrostok kapitulációja s a húsz hónapja tartó vakrohanásnak, épen a gondolkodását jellemző akaratnélküli mechanizmus a lenditő kereke, mindezeket messze elkerüli a könyv, csak azért, mert erről „nem illik“ beszélni,... „majd a háboru után“.  

  Az acélos erőnek ez a kirobbanása azonban, csak sejtelmes igéret. irói termelése még nem szolgált meglepetésekkel. Az élettel szemben való megalázkodás, a passziv életmozgás, épúgy jellemzik háboru előtti irásait, mint a mostaniakat.  

  Az üditő reménység, a türelmes várakozás, az erőhiány leghatározottabb jelei.