A Kisfaludysták Shakespeare-cécójához

  Az irodalom evolutióját nem csupán a tudatos irányitás szabályozza, fejlődésének mechanizmusa is van. Mechanikus fejlődése nem jelenti egyben a magasabbrendü értékkiválasztódást, csakis az irodalmi formák és a kifejezés anyagának időnkénti megujulási szükségletét értelmezzük e meghatározás mögött.  

  Az író kifejeznivalóit korának méhéből nemzi. Ha korának legkarakterisztikusabb és sokérvényü megnyilatkozásait éli meg az alkotásaiban s ezt rávilágositja az elkövetkező, vagy minden idők termékenyitő méhére, akkor értékei, az eljövő fejlődés épitőkövei, sőt átplántálódó magvai is lehetnek. Továbblétezése ott szünik meg, ahol az elörevetett sugár véget ér. Igy értelmezett gazdag artificiumbeli tulajdonaiért idézik minden idők irodalmi elevenjei mellé.  

  Kétségtelen, hogy a drámai stiluskérdést – a tegnapi esztétika határai között – a legtökéletesebben oldotta meg sokrétü drámáiban. Ennek ellenére is, drámái és a mai célok közé hidat erőszakolni nem a progressziv drámai törekvések problémája. Azért nem, mert a dráma fejlődését pár exellence szociális – s ezért időhöz kötött – tényezők irányitják; tehát korának szociális ráhatásaival körülkeritett művészet. A dráma a többi művészeteknél tudatosabban koncentrálva váltja magába az életet s az életet fejezi ki. Az eddigi dráma-látás szerint az ember cselekvő lehetősége, a nekiellenkező erőkkel szemben korlátolt volt. A drámának – a mai élettörekvésekkel egyezően – olyan formában kell megujulni, melyben a történés, az egyén szabad mozgása által alakul ki. E drámai küzdelmek atmoszférájában minden mozgás kiinditója és végső célja az extrém akarat lesz.  

  Az új dráma emberét elsősorban, mint akarati lényt kell megismernünk. Az akarat nem csak mint tett, hanem mint cé1 objektiválódik az új drámában. Szereplői a tudatos ember céltkereső akaratosságával feszülnek az elébük ágaskodó akadályoknak. Az akaratomon kivül eső velemtörténések; a véletlen sorsok jelenségokai ellen való harcrabátorkodás; énemnek magáraébredése lesz: a dráma.  

  Fejlődési vonala a szociális drámához vezet. S itt nem csupán a fennálló társadalmi viszonyok egyszerü szinpadra vetitésére gondolunk, hanem azon emberi erők kiválogatásában és csoportositásában látjuk az új dráma szociális feladatát, mely erők alkalmasak lehetnek a társadalmi érdekellentéteket minél elviselhetőbbé csökkenteni.  

  Psichologus igazság, hogy a társadalmi különtagolódás egybe nem robbantható teljesen. A drámának az lesz a hivatása: hogy az ellentétek polusait egymáshoz közelitse. E céljához akkor ér el: ha szereplői magukban hordják azokat az erőket, melyek működésükben az öncél és a közösség érdekeinek, harmonikusan egysíkba fektetését eredményezik. Itt is csak a minden érzéseinken felülhelyezkedő öntudatos akarat képes az ember egocentrikus életfelfogását, a kollektiv érdekek felé kiterjeszteni.  

  alakja ma úgy ércesedik meg az irodalomban: mint a müvészi kiteljesültség apotheosise. A mai drámairó azonban nem nézhet vissza alkotásainak strukturájára. A drámák pszihologiai megoldottsága
ma is ösztönző példának vetithető az iró elé, de technikájához nem vághat utat magának. Ezért nem fogadjuk el igazságnak azt az esztetizálást, hogy a és a mai élet anarkhikus ütközőpontjainak szintézise hozná meg a mi kulturális és gazdasági problémáinkat bogozó, tehát a leginkább minket adó drámát. szuggesztiv kifejező és megjelenitő ereje is inkább csak irodalomtörténeti ihletinjectió lehet már, mint a mi esztétikánkat is kielégitő mérlegserpenyője az új drámának.  

  ma, minden vele foglalkozó nemzetnek odagyökeresedett sajátja. Nálunk a Kisfaludy társaság bizottsága vállalta hivatásul a magyar kultusz magasra lenditését. Ha épen szükségletnek gondolták e bizottság megszervezését, úgy a költő mindenesetre megérdemelte volna, hogy hozzá való közösségük ne csak a társaság cimében fejeződjön ki, hanem olyan eredményeket fáradozzanak ki magukból, melyek művészetének egész mechanismusát megmutatják. A valóság pedig az: hogy kelletlen-hivatlan, felolvasásokat tartanak, melyek a legnagyobb arányban denaturálják az iránta érdeklődők itéletét. Végevárhatatlanul sajnálkoznak, hogy nem ismerjük privát dolgait; nem tudjuk milyen hosszura növesztette a haját, a körmeit etc. Esztétikai értékmérésről itt szó sincsen, csak értelmetlen, mindenthivő bálványimádásról. Kurtán elháritják maguktól a már piramissá halmozódott kutatások eredményeit és egy egészen sajátságos esztétikai metódussal kisérleteznek: a csodálkozással. Ez kétségen kivül az értékelés új és eredeti formája és az egész világirodalomban egyedül a mi bizottságunk patentje. Ezzel a felfogással ékeskedtek a társaság felolvasói, halálának háromszázadik évfordulásán a Nemzeti szinházban megtartott ünnepség alkalmával is.  

  » világirodalmi helyzetéről« tartott előadást. Mély fúrásokat kisérelt meg és arra a kunkluzióra jutott, hogy: „Kora, az angol renezánsz nagy idő volt. Géniusza még nagyobb. Páratlan szerencsés találkozásuk eredménye az a csoda, a kit nevezünk.“ Tudvalevő, hogy csodának csak azt tartjuk, aminek nem ismerjük a törvényszerüségeit; amit nem értünk meg. Ezért nem hisz az esztétika az irodalmi csodákban. Egy költői munka értékelése akkor szervesedik esztétikává, ha a költő zseniális megnyilatkozásait nem misztikus csodáknak látjuk, hanem az alkotás és a művész közötti okozatos kapcsolódást felismerjük, magyarázzuk. Mert az még nem esztétika, ha a csodálkozásba botlás emotioiban, időnként felszisszenek és egy művészet legművészibb értékeit csodává devalválom.  

  A felületesség és a tévedt művészet-látás minden perverzitása szikrázik szét beszédéből. A rozsdás itéletek valóságos kergetánca hullámzik keresztül az egész felolvasáson, melyben a lármás és zakatoló mondatok úgyszólva egymásba késelnek. Melyik figurát, melyik mondatot csapjuk ki ebből a torlódó káoszból, hogy olyan rést üssünk, melyen át e zavarról képet kaphatunk? Haladjunk sorban:  

  „Ha költői alkotást és egyéniséget lehet müvészivel párhuzamba állitani, talán és azok, akiknek egyetemessége és időhöz nem kötött érvénye s hatása leginkább hasonlitható a . Mindháromban olyan szellem, öntudatlan, rejtétyes, őseredeti, mintegy felsőbb hatalomtól sugallt megnyilatkozását látjuk« . . . . stb. Elnök úr! A zene abstrakt művészet, ezért értelmezése és a vele kapcsolatos hatás csak
relativ lehet. A zene nem bontja fel az érzelmeket, nem egyéníti, hanem általánositja. Nem analizál, hanem érzékeltet. Intenzitásának változatai, hullámzásának alsó és felső határai, magukba ölelik érzékeltető képességének teljes regiszterét. Ezzel szemben, drámái a lélek legapróbb mozgásái is analitikusan és szervesen fejezik ki. Drámairó és zeneköltő művészi kifejezésmódja között olyan ellentétek vannak, melyek a priori megkötik az összehasonlitás lehetőségét. Mennél nagyobb drámairót és zenészt állitunk szembe egymással, annál kevésbé foghatók egybe a művészi csúcspontjaik is. Mennél többet fejeznek ki az illető művészet sajátságaiból, annál messzebbre távolodnak egymástól. és közössége csak az lehet, hogy mindketten, koruk művészetének talán a legmagasabb régióiba lendültek. De ha ez elég analogiának, akkor ilyen eljárással párhuzamba vonhatom akár egy pásttéomsütővel is, ha azt még senki sem haladta felül a mesterségében s ez csak olyan semitmondó hasonlat, lesz mint az idézett. Mert az összehasonlitásnak akkor van igazságos alapja, ha olyan belső azonosságokat tudunk egymás mellé helyezni, melyeknek egyike a másikra rávilágosithat. Viszont egy okból az elnök úrnak is igaza lehet. Magyarországon sajtószabadság van és ő azzal párosithatja össze , akivel épen kedve tartja. Ezért feleslegesnek is tartjuk, hogy a való összevetés értékét itt leméregessük.  

  Az idézett sorok egy másik hajtása: „felsöbb hatalomtól sugallt“ Ime: a csoda motivuma. Azt hiszem hogy az elnök úron kivül ma már mindenki tudja Európában, hogy a műalkotás minden atomja kizárólag a művész alkotóerejének termése. Nem fölfelé szövetkezés, nem rejtélyes; hanem tudatos, megalkotott!  

  Lássunk egy másikat: „ oly közel esik hozzánk, egész élete annyira ismeretes, oly szerény, egyszerü viszonyok között folyt le, hogy éppen ezt a minden rendkivüliséget nélkülöző életet nem tudjuk zenekölteményeinek mindig legmagasabban szárnyaló, szinte természetfölötti fenségével összhangba hozni.« Ezzel a bölcseséggel talán már a bizottság sem szeretkezik szivesen. fájdalmas életének gyötrődései minden kompositiójában kifejezésre jutnak. Művészetének tulajdonképen a melankolia a termőföldje. Az a belső megteltség mely minden művészi produktum kiindulója, az életviszonyaiból alakult fájdalomérzés volt.  

  Az esztétikai balfogások teljes lexikona árad az elnök úr többi állitásaiban is, melyeknek megmutogatásához e lap egész terjedelme szük lenne.  

  is úgy érezte, hogy ő elmaradhatatlan tartozéka a ünnepségnek. Hozománya egy ugynevezett »Prologus« volt. A verset nehezen tudnám illedelmes szavakkal jellemezni, de tagadhatatlan, hogy egyik sorával meglepő hatást ért el. Igy hangzik:  

  És valóban! Mikor legnagyobb örömünkre befejezte a felolvasást, megjelent szelleme: hozzákezdtek a Hamlet előadásához... Végignéztük az előadást s minden gloriázási csömörünk ellenére is szóba dühösödött belőlünk az a régi meggyőződés, hogy irodalmi életünk sok kerékkötéjével együtt végre ártalmatlanná kellene tenni a Kisfaludy társaság gondolatszegényeit is, akik ilyen emberfeletti kitartással iparkodnak lecsodálkozni, agyonsóhajtozni .