INDIVIDUUM
Most harsány hymnuszát zengem az okozatoknak,
Kisuhogtatom a minden zihálását,
És tágra dobott életem felfeszítem,
Vetkőzze le kábulatát pőrére
S pillantsa túl a Távol fulladását.
Széthuzom idegeimet a Téren, kibukkantom a tavaszi napra,
Hogy kedvem csillogó köveit szórják a föld bőrére.
Most minden sajgások tornácára belesek.
Túl harsogom a kipattanó életeket.
S miért egy hegyrögön fennakadtak
Szinekbe fürdetem a szemeimet – az éheseket,
Hogy mint koplalt fenevad, rőt sakál
Körmei, kaparják ki, hányják szét
Pusztára menekült csontjaid
Bolondos vérverésü aggság!
S vájjon belé, hogy minden mállott rostja fájjon
És szakadásig döngesse az äthert –
Hadd kapjak fel a hang hátára
Vágtassak a jajjal
Másodpercenként 333 métert.
Hogy nézzek a mezők friss testére
S beteljek a fák telt zöld levelén:
Rendet és csendet szúrósra vertem
Kavarni, keverni a föld kerekén.
Bomlasztó kedvem most holtakat hullat,
Csintalan életek apja vagyok.
Felszegett fejem vidám gőgben
Azért is a napba ragyog!
És mégis, mégis
Ezer részre oszlom, atomjaimmal táncra
Perdül a törvény és rendre vályuba vás,
Ki világra hetykült: letorpan és kiterjed
És csendben oxidálja: Életnyilvánulás.
Szathmáry
Endre
Szerző [PIM]
